Az elnyomás, függés, alárendelődés, nem egyik pillanatról a másikra kialakuló rendszerek. Ahogyan időre és különböző személyiségbeli együttállásokra van szükség ahhoz, hogy valakit földre fektessenek, úgy ahhoz is idő kell, hogy felismerje, onnan felálljon és felfedezze azt, hogyan járult hozzá Ő maga a kialakult helyzethez.

Hogyan is kezdődik a kalibráció? Versengő konfliktus kezeléssel. Az elnyomónak, akinek ugyanúgy félelmei, fájdalmai, frusztrációi vannak, alaptermészetéből adódóan megjelent a versengés is, azaz neki győzedelmeskednie kell minden helyzetben. Úgy képzeld el, mint a versenyzőt, aki az első helyért küzd minden tudásával, és energiájával. Ha nem győz, akkor veszíteni fog, mert ketten versenyeznek. Ezt érzi egy vitában a versengő. Ha szembe találkozik egy hasonló természettel, kialakul az állóháború, ahol egy idő elteltével már elvakulttá váltak az emberek, és csak azt látják a szemük előtt, hogyha nem győzedelmeskednek a másik felett, akkor elbuktak, vesztesek lesznek. Ha épp olyannal sikerült szerelembe esni, akinek nem fontos a vetélkedés, ráadásul van bőven alkalmazkodás a természetében, akkor kezdődhet el egy igen érdekes történet.   

Egyik verseng, mert nyernie kell, másik alkalmazkodik, mert nem verseng, így mindig mindenben minden úgy alakul, ahogyan azt a másik akarja. Az elnyomott fél, akinek van önálló véleménye a világról, vágyai, elképzelései, gondolatai, szeretné, ha a párja figyelembe venné Őt. Csakhogy az érdekérvényesítésben rendre alul marad. Akarva, akaratlan megfordul mindenki fejében ilyen helyzetekben, hogy nem vagyok elég jó, elég okos, elég szép, stb. főleg akkor, ha ezt hordozza magában, ezt kapta otthonról. Itt már megtört, alárendelődött az egyik fél, jelentkezhetnek testi tünetek, vagy pánikrohamok. Ha még az anyagi függést is figyelembe kell venni, akkor válik teljesen fullasztóvá a helyzet a szó legszorosabb értelmében is. A torok fizikai fájdalma, amire nincs orvosi ok, egyértelműen a kommunikáció zavarát jelzi. Nem mondja ki mit gondol, mit érez, mire vágyik, és ez nem is az első lépcsője a folyamatnak, hiszen egy idő után, már meg sem fogalmazza saját magának sem a vágyait, kívánságait.

Egy kapcsolatban ekkor már rengeteg a veszekedés, aminek az az oka, hogy az elnyomott fél rosszul érzi magát, szeretne felállni a földről, ám sem fizikailag, sem lelkileg nem bírja a terhet. Az elnyomó pedig retteg, hogy feláll a másik, hisz akkor önálló véleménye lesz, ami esetleg ellentétes az övével, ami azt jelentené, hogy Ő, mint elnyomó előbb-utóbb veszíthet is, azaz vesztes lesz.

Mindenkin eluralkodtak az érzelmek, nem megoldásokat keresnek, hanem egyik a pozícióját akarja stabilizálni, másik úgy érzi megfullad a rengetek kimondatlan érzéstől, amit ki kell mondania. Érzi a tömény feszültséget a torkában, ami iszonyatosan tud fájni fizikailag is. Nem érti, nem tudja mit tegyen, de azt érzi, hogyha kimond valamit, akkor kevésbé fáj. Próbálkozik, ám rengeteg a zavaros érzelem, amit jobb esetben kikiabál magából, ám nem megoldást keres, csak átmeneti megkönnyebbülést, ezért mindenki csak mondja a magáét. Őrült időszak következik, tele ordibálásokkal, vádaskodásokkal, és sok-sok személyes bántással, egészen addig, amíg új alapokra nem helyezik a történetüket.

Ha az ordítozós időszakban vagy, és kétségbe estél hogyan tovább, ülj le és egy nagyon egyszerű kérdésre válaszolj magadnak: szereted-e a párodat? Ha nem, ideje elválni, azonban, ha igen, akkor új alapokra kell helyezni a kapcsolatot. Ha mindketten így gondolkodtok (!!!), pár önismerettel töltött óra és sok-sok gyakorlás meghozza a gyümölcsét.

A szülőktől kapott programok egy része mérhető, definiálható, nagyon sok segítséget ad az önismeretünkhöz, ráébreszt mikor mozgatnak a programok, amik esetleg hátráltatnak is.

Az alkalmazott konfliktuskezelési módszerek felismerése után, főleg, ha mindketten nyitottak, egyértelműen láthatóvá válik ki alkalmazkodóbb. Persze a felismerés kevés, alkalmazni kell a tudásanyagot. Ha felismered, hogy saját magadért csak Te vállalhatsz felelősséget, és arra is rájössz, hogy ki kell mondani a vágyaidat érzéseidet, akkor egyszerű kommunikációs modell értelmezésével és a gyakorlatban való alkalmazásával elindulhatsz egy boldogabb úton.

Megérted, hogy a saját érzéseidhez jogod van. Jogod van megfogalmazni a gondolataidat, kimondani azokat, és ha a másik másként gondolja, ahhoz neki is joga van. A frusztrációs csomagokat minden ember a hátán hordozza, ezért amikor elkezdi mindenki kimondani az érzéseit, és mindketten figyelnek arra, hogy ne bántsák a másikat, (lásd.: én úgy érzem, hogy…) gyorsan kiderül, hogy rengeteg félreértés is van a két ember között. Egyik bántásnak érzi azt, amit nem annak szánt a másik. Lassan, és valóban hónapok kellenek ehhez, megtanulják egymás nyelvezetét, kiabálás helyett mindenki megfogalmazza mit érez, mit gondol. Az elnyomott felelősséget vállal önmagáért és kimondja, a versengő meghallgatja, és a végén kiderül, hogy mindketten szerethető, értelmes, intelligens emberek, csak valami elcsúszott.

Ezek aprócska dolgok, pici felismerések, azonban ha megértjük belőle a lényegi mondanivalót, nagyon sokat adhatnak az életünkhöz, mert a szeretet mindenkinek jár.

Kezdetben azt gondoltam velem van a baj, amikor kirobbanó örömömre valami rettenetes mondatot kaptam. Azt hittem, túl érzékeny vagyok, és mások sokkal erősebbek, és nem kislányos rózsaszín világban élnek. Később rájöttem, hogy nem velem van baj. Ez a jelenség egy emberi stílus, amire az örömgyilkos szót alkották meg az okosok. Ez egy nagyon találó szó, de nézzük csak miért.

Talán Te is átélted már, amikor kirobbanó örömmel mesélted életed egyik boldog pillanatát, és átérezted azt a tökéletes harmóniát, amit ez okozott számodra. Aztán megjött a válasz egy igazán földbe döngölő, vérfagyasztó, örömet kiirtó, mosolylohasztó mondat, amitől csak álltál egy helyben, és valahogy rettenetesen leforrázva érezted magadat. Az öröm, ami eddig a lelkedet táplálta elszállt, és helyébe lépett az a nyomorúságos valóság, vagy legalábbis egy lehetséges örömlohasztó ködös, keserű érzés.

No ez az a MONDAT, és Ő személyesen az ÖRÖMGYILKOS. Ne legyenek kétségeid, nem tudsz olyat tenni, vagy mondani, aminek képes lenne örülni. Nem tud, mert ilyen szerencsétlen. Ha azt mondod neki, boldog vagy, mert épp eljegyezted a barátnődet, ő lebiggyesztett szájjal, annyit fog mondani, „Jó, képzeld meghalt X.Y.” vagy „Végülis mindegy, el tudtok válni”.  Az esküvőn sem lesz ez jobb, ugyanis hiába nem osztottak neki lapot, hiába nem lenne szabad megszólalnia sem, ő hangos bruhaha zokogással fogja kinyilvánítani a boldogító igennél, hogy ezt a házasságot ő bizony nem támogatja. Ne légy naiv, mindegy ki áll ott, neki szerepelnie kell, és azok a boldogságos jelenetek, amik egy esküvőn látszanak, számára késszúrások, amikből csak azt képes felfogni, hogy most azonnal szét kell valamivel oszlatnia. Ha esetleg nem tudott elég hangosan bömbölni, majd megvár a téren, és valami nagyon nem oda valót fog beszúrni, akár a templom előtt hangos szitkozódás formájában is, amit egyértelműen a menyasszonynak címez. De a gyermeked születése éppúgy hidegen fogja hagyni, maximum annyit képes mondani, hogy „Na, és aztán láthatom-e egyáltalán, vagy elrejted előlem?” Persze mindezt a „megfelelő” stílusban a szülés utáni legrövidebb időn belül, amikor még szárnyalsz és életed legnagyobb boldogságát éled éppen át. Ha azt hiszitek, ez már aztán túlzás, rosszul hiszitek, ezek életből vett példák, amik megtörténtek, és Veled is bármikor megtörténhetnek, ha a közvetlen közeledben található 1 ÖRÖMGYILKOS ember.

Azt hiszem elég jól érzékeltettem, hogy számára a másik ember pozitív érzései nem számítanak. Képtelen örülni a másik ember boldogságának, és minden mondatával arra törekszik, hogy letörje, meggyötörje, és lealázza a másik felet. Nagyon egyszerűen energiavámpírnak nevezhetjük, aki a szarkazmusból, a bántásból, a másik ember örömének a legyilkolásából képes energiát meríteni. Ebből táplálkozik, és számára ez az éltető erő. Irigység, féltékenység a mozgatója, ami olyan erővel lüktet a testében, hogy muszáj kirobbantani önmagából valami fertelmes mondat formájában. Önmagával van baja, és ezért az egész világgal, kivéve azt, aki sajnálja, meghallgatja a panaszkodását, és társa kíván lenni a rosszindulatában és a fele sem igaz pletykálkodásában. Sőt, ha kell még az örömgyilkolásba is beszáll, hogy aztán együtt rosszalkodhassanak.

Hogyan lehet védekezni ellenük?

Mindenekelőtt, fel kell ismerni a jelenséget és a stílust. Tudni kell, Ő ilyen és ezen nem fog változtatni, aki változni képes, az Te vagy. Te döntesz mit mondasz el neki és mit nem.

Ha távoli ismerős, akivel néha találkozol, nem okoz gondot. Nem kell vele szóba elegyedni, ám ha mégis szükséges, akkor csak annyit kell vele megosztani, amit muszáj. Az örömöket semmiképpen, csak a tárgyilagos tényeket, amibe nem tud belekötni.

Ha közeli rokon, akkor beválik a távolságtartás, vagy az örömök megosztásának minél későbbi lehetősége, azaz csak akkor szabad bármit elmondani, ha már „kiörömködtétek” magatokat. Nagyon fontos tudni, hogy nem Veled, hanem Vele van a gond, nála vannak rosszul bekötve az érzelmek, ám eszedbe se jusson neki elmondani, hisz egy perc alatt be fogja bizonyítani Veled van a baj. Így bizony, Te vagy érzelgős, Ő viszont tényszerű, és realista, és JÓ ember, csak Te akarod rossz színben feltüntetni. Ha esetleg fel mernéd hozni, hogy nem esett jól az esküvőtökön az a brühaha ordítás, meg fogja magyarázni, hogy rosszul emlékszel, rosszul látod, rosszul hallottad, és egyébként Ő ott sem volt, nem is tudja miről beszélsz.

Amivel talán zavarba hozható az az őszinte, düh, harag nélküli, semleges megjegyzés, ami a vénájába hatol, pontosan azért, mert a legnagyobb bizonyítható hibájára hívja fel a figyelmét lazán, nemtörődöm módon. Akkor talán kissé zavarba jön, de egy perc sem telik majd el, magyarázkodása vádaskodássá alakul, szóval ne legyenek hiú ábrándjaid.

Ha végre láthatja, hogy boldogtalanok körülötte az emberek, és már csak csendben forronganak, akkor kap erőre, és mosolykirály/királynő módján fog tele kicsattanó energiával szárnyalni, és nevetni, és boldogan körbe tekintgetni….ez az….mindent tönkretettem….boldog vagyok.

A komoly kapcsolatok szeretettel, szerelemmel indulnak, kölcsönösen tisztelik a másikat, figyelemmel, kedvességgel vannak egymás irányába. Azonban mégis rengeteg a válás, a házasságok jelentős százaléka azzal zárul, hogy eddig és nem tovább.

No, de hogy jut eddig el e kapcsolat? Ha azt hiszed veszekedéssel kezdődik, és azzal, hogy az egyik fél megbolondult, akkor nagyon tévedsz.

Olyan ez, mint a főzés, kezdetben mindenki odafigyel arra, milyen fűszerből mennyit kell beletenni ahhoz, hogy finom legyen a végeredmény, azonban, ha már megszokásból állítja össze, minden megy rutinból. Van azonban egy nagy különbség a főzés és a párkapcsolatok között, míg a rutin segít feljavítani az elrontott ételt, addig a párkapcsolatot megsavanyítja.

Az elhidegüléshez is meg kell tenni az első lépést, ugyanúgy, mint ahhoz, hogy nyissanak egymás felé, elég egy apró pici mozzanat az életből, ami a másik félben elindítja a lavinát.

Az első lépés egy házasság tönkretételéhez a közöny. Nem figyelek oda arra, amit mond, nem tartom fontosnak elmondani, amit én gondolok, a közös programokat elfecsérelt időnek gondolom, azaz közönyössé válok a másik irányába. Eltelik pár hét, hónap, év, kialakulnak a veszedések, és a másik lelép. Kívülről ennyire egyszerű, ugyanezt átélni már kicsit bonyolultabb.

Akkor, amikor egyik fél megtette az első lépést és a kapcsolat elindult a lejtőn, a másiktól megkapta a visszajelzést, csak figyelmen kívül hagyta. Nagyon egyszerűen indul. Egyik szeretett volna megbeszélni valamit, a másik dolgozott, aztán újra próbálkozott, de a másik megint dolgozott, majd ezért megsértődött egyik, de a másik nem vette észre, mert dolgozott. Egyik jelezte, hogy megsértődött, de a másik dolgozott, ezért még le is szidta, hogy értük fáradozik. Majd a munkával telt idő meghozza a gyümölcsét, mert a sok-sok megbeszéletlen apróságból összegyűlik egy nagy halom szőnyeg alá söpört kellemetlen érzés. Látod, nem beszélgetünk…de a másik meg sem hallja, mert dolgozik. Itt már jelen van a feszültség, de ez cseppet sem számít, hisz tisztességesen dolgozik, ellátja a családját. Majd a munkából munkamánia lesz, a családi programokból dolgos hétvégék, a kapcsolatból teljes érdektelenség.

Semmi mással nem kezdődött csupán egy meg nem hallgatott történettel, egy át nem beszélt közös programmal, egy oda nem figyeléssel, és lett belőle napokig tartó néma csend. Gyilkos némaság, amiben mindenki végzi a maga dolgát, rutinból, kommunikációmentesen. Az idő telik, és valakinek ez nagyon nem jó érzés, mert nem ezt szeretné. Aztán történik valami, aminek az lesz a következménye, hogy a két ember külön utakra lép.

Lehet ezért szidni a másikat, amiért nem tetszett neki a közöny, a némaság, a mindig te vagy az utolsó a sorban című történetek, de talán nem ezzel kellene kezdeni.   

Lehet rágódni hónapokon keresztül azon, hogy mit rontottam el, és mehet az önostorozás, ami szerint, nem kellett volna munkamániássá válnom, vagy oda kellett volna figyelnem a másikra, azonban nem sok haszonnal kecsegtet.

Utólag már hiába. Addig érdemes gondolkodni, amíg van kivel, közösen. Gondold végig, hogy szereted-e annyira a párodat, hogy vele akarsz élni? Ha igen, akkor tegyél a kapcsolatodért. Előre tervezz, ne utólag sirasd.

A kapcsolat olyan, mint a hullámvasút, egyszer fenn, egyszer lenn. A jó kapcsolatban mind a két ember tisztában van azzal, hogy tenni kell azért, hogy ismét fenn legyenek együtt. Ha valami elcsúszott, annak oka volt, ezen érdemes elgondolkodni. Ha megtaláltad az okot, azon változtatni kell. ÉN vagyok az, aki képes arra, hogy megváltozzak, nem a másik. Ha ennek a felelősségét sikerül magadra vállalni, akkor lépj! Lépj közelebb a párodhoz! Minden egy lépéssel kezdődik. Elindulok a lejtőn lefelé, vagy felfelé. Te döntesz.

Az élet csodája, hogy minden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Az élet játéka, hogy mégis megfigyelhetők ismétlődések, és bizonyos esetekben kirívó jelenségek, mint a személyiségzavarok is. Az élet egyik próbatétele pedig egy hisztrionikus személyiségzavarral bíró emberrel való találkozás. Emlékezetes, felkavaró, és mindenképpen tanulságos.

Ők azok, akik imádnak a figyelem középpontjában állni, ám annál inkább kényelmetlen számukra, ha ez nem így van. Ennek megfelelően viselkedésükben feltűnők, teátrálisak, imádják a drámákat a manipulációt, beszédstílusukban kimondottan hangulatkeltők, alig várják, hogy felhergeljenek, és egész különös vibrálás van körülöttük, ami összezavarja az embereket.

Az érzelmeit felnagyítja, eltúlozza, és hatalmas, sőt óriási tragédiaként él meg minden apróságot, olyan ez, mint egy színpadi dráma, amelyben az előadó felfokozott érzelmekkel szakítja ki testéből az utolsó hangot is, amivel a bolhából elefántot csinál. A dramatikus viselkedés mögött egy labilis ember áll, labilis érzelmekkel, ürességgel, lelki kiéhezettséggel, aki folyamatosan elismerésre vágyódik, és ezért bármire hajlandó. A dráma része az örökös sértődés, az egocentrizmus, a másik ember minden szempontból való figyelmen kívül hagyása.

Ha mégsem kapják meg a figyelmet, amire annyira vágynak, az erős hangulatingadozáshoz vezet, ami tovább fokozza a drámát.

Drámakirálynőink, vagy királyaink számára annyira óriási jelentőséggel bír a figyelem központjában lenni, hogy képesek mesterséges krízishelyzeteket is előidézni. A kritikát képtelenek befogadni, sőt maximálisan kitörlik a fejükből, így ne csodálkozz, ha teljesen másként emlékeznek egy-egy szituációra, leginkább úgy, hogy ők a jó emberek.

Hogy hogyan élik meg a párkapcsolataikat? Pocsékul. Mindenki szenved. Az is aki a figyelmet hajkurássza és teátrális, színpadi drámáival az őrületbe kergeti a társát, és az is, aki ebbe bekapcsolódik. Az emberi kapcsolatokra is rányomja a bélyegét, súlyos nehézségeket él meg kapcsolataiban, hisz felszínes, labilis érzelmeitől mindenki igyekszik távol tartani magát.

Hogy mi áll a hátterében? Akár trauma, akár genetika, bármi más, de a súlyos önértékelési zavar, és a stabilitás hiánya az életükben, a befolyásolhatóság teljesen megmérgezi a hétköznapjaikat. A jó hír, hogy megfelelő szakember segítségével, pár év alatt van lehetőségük a változásra.

Ha 2 ember úgy dönt eddig és nem tovább, arról azt kell mondanunk, hogy teljesen rendben van. Eddig tartott a közös út, a miértek nem lényegesek.

A válás 2 ember magánügye, egészen addig, amíg gyerekek nem kerülnek a képbe 1-2-3 kiskorú, akikért 2 ember közösen vállalt felelősséget, közösen döntött úgy, hogy a világra hozza, ápolja, gondoskodik a picikről, majd az idő előrehaladtával is biztosítja számukra mindazt az ellátást, amiben a kiskorúak testi-lelki-szellemi fejlődése biztosított. A gyerekek érdekeit anyagi szempontból is meg kell vizsgálni, hisz felruházásuk, élelemmel való ellátásuk, taníttatásuk, szükségleteik, különórák nem kevés pénzbe kerülnek. Arról nem szokás beszélni, de 2 ember közül valakinek be kell áldoznia magát ahhoz, hogy a gyerekek ellátása zökkenőmentes legyen. Igen tudom, meg lehet okosan oldani, de most más kérdést boncolgatunk. Ott tartottam, hogy valakinek be kell áldoznia magát a gyerekek érdekei miatt. Hogy miért, és hogyan is rendelődhet alá egy anyuka észrevétlenül a férje munkájának?

Egyszerű a folyamat, amíg a baba megszületik az anya hasában van, ő jár orvoshoz, egészségileg változó hogyan viseli a terhességet, ő szül, a munkából ő esik ki. Majd babaként szintén anya van kéznél, később logikus, hogy anya kezd el ide-oda járni a kicsivel, majd újabb baba, újra kezdődik minden, logikusabb, hogy kevesebbet dolgozzon, vagy maradjon otthon 3 évig. Aztán 2-3 gyerekkel intézi a háztartást, és be kell segíteni ebben-abban a férjnek, hogy nagyobb bevételt lehessen realizálni a családi kasszába. Aztán jönnek az iskolás évek.

Reggel valakinek korábban kell kelnie, hogy a gyerekeket elkészítse, reggelit, uzsonnát adjon, és elindítsa őket az iskolába. Jobb esetben útba esik, rosszabb esetben kitérő. Ennyivel korábban indul egyik ember munkába, vagy olyan munkahelyet keres, ahol nem gond a késői kezdés. Majd jön a hazahozatala a gyerekeknek. Változó lehetőségek vannak, akinek 8 órás a munkarendje, és későn kezd, 16 órára nehezen ér az iskolába, így a gyerekek ügyeletben estig, vagy a két szülő együttesen oldja meg.

Ne felejtsük el, a mai napig a nőket éri hátrányos megkülönböztetés a munkavállaláskor, ha gyermekük van, hisz a gyerek beteg lesz, tele van szünetekkel, ovi és iskola külön napokon szünetel, gyakorlatilag nincs ennyi szabadsága senkinek. A munkáltató hidegrázást kap azoktól az anyukáktól, akiknek kicsi gyereke van, ezt kár lenne tagadni, de hallottam már olyat is, hogy azért szereti a kicsi gyerekes anyukákat, mert hálásak azért, hogy foglalkoztatják, így ki tudja használni a munkavállalót, nyilván anyagi haszon reményében.

Minél nagyobbak a gyerekek, annál több helyre kell őket elvinni, anyuka kevesebbet vállal pénzkereső munkával, hisz így is estig robotol, és bocsánat, de szó szerint ingyen munkát végez a takarítással, mosással, főzéssel, bevásárlással, gyerekek ügyintézésével, majd a munkáját vagy a gyerekekhez igazítja, vagy a kicsik lesznek háttérbe szorítva.

Ezért gondolom azt, hogy abban az esetben, ha egy nő alárendelődik a férje munkájának, és a családnak, akkor igen is hátrányba kerül válás esetén. Nézzük csak, eddig arról írtam, hogy logikusan gondolkodva a nő intézi a gyerekeket, háztartást, az apuka keres többet, hisz egyrészt még mindig több fizetésben részesítik a férfiakat, másrészt megbízhatóbb munkaerőnek tartják, főleg a gyerekeseket.

No, ha válnak, apuka baromi jól tudja pozicionálni magát, lelép az új asszonyhoz, viszi mindennek a felét, a gyerekek ügyintézését oldja meg az anyjuk, és az anyagi javakat is teremtse elő, merthogy neki ez nem kötelessége, és egyébként is, nincs az a törvény, ami arra kötelezné, hogy amire ígéretet tett azt meg is tartsa, arra pedig pláne nem, hogy megfelelő ellátásban részesítse a régi gyerekeket. Ha az anyuka beáldozta magát, és kevesebb pénzkereső munkát vállalt, alapvetően kevesebb bevételt realizál. A munka, amit a háztartásban végzett, gyakorlatilag láthatatlan, és pénzzel nem honorálják. Ha így építették fel az életüket, akkor a nő beleesett a saját csapdájába

Igen kicsit egyoldalúan közelítettem meg ezt a kérdést, kimondottan kiélezve. Az a nő, aki alárendeli magát a családnak, igenis kiteszi magát annak a veszélynek, hogy esetleges váláskor a saját, és gyermekei anyagi biztonságát sodorja veszélybe.  A gyermek az első, mindenek felett, ez nem lehet kérdés, nyilván mindkét fél részére, de hová kerülnek a pasik régi gyerekei, amikor jön az új szerelem, új gyerek, új élet? Tud-e korrektül gondoskodni róluk a későbbiekben is? Ha nem akarja biztosítani a megfelelő anyagi ellátásukat, miért nem? Mitől függ, hogyan viselkedik egy válásban? Kiszámítható-e egyáltalán kiből mit hoz ki egy elválás? Megengedheti-e bárki magának, hogy egy másik embertől függjön? Miért alakult úgy, hogy függésbe került akár egyik, vagy másik? Miért nem közösen oldották meg a gyerekek ügyintézését? Miért nem támogatta egyik a másikat abban, hogy karrierjében fejlődjön, és visszafelé miért rendelte magát egyik a másiknak a karrier támogatásában?  

Számtalan kérdést felvetett bennem, és nyilván másokban is. Mindenkinek saját megoldásai vannak, és mindenki úgy csinálja, hogy a lehető legjobbat hozza ki gyermekei és a család részére, de mi is valóban a jó megoldás, hisz csak egy oldalról tekintettem rá erre a kérdésre.

A vita és a veszekedés 2 különböző dolog. A vita konstruktív és előre viszi a kapcsolatot, segít jó megoldást találni. Alapvetően más véleményen vannak a résztvevő felek, ám mindkettőnek érvei vannak, ami más szemszögből közelíti meg a feladatot. A nézőpontok különbözősége adja a lehetőségét annak, hogy több oldalról is lehetőség legyen megvizsgálni ugyanazt a témát.

A veszekedés sehová nem vezet, egyetlen célja van a másik embert bántani, megsérteni, megalázni, holott látszólag sérelemről van szó. Ilyenkor csak azt lehet látni, olvasni, hogy mindenki fújja a magáét, lenézi a másik embert, és gerjesztődik a probléma. A veszekedés nem vita, nem keresik a megoldást, nincs szó arról, hogy kössünk kompromisszumot, vagy arról, hogy én azt gondolom, hogy…, én úgy érzem, hogy….helyette azonban ott van a személyeskedés, a másik ember minősítése.

A veszekedések kirobbantója a frusztráció. Egyik akaratlanul rányom a másik nyomógombjára, félelmére, mire a másik ugrik. Nem mindig derül ki, miről is van szó, nagyon erős önismeret kell ahhoz, hogy rájöjjön.

Nézzük mi történik: A nyomógomb megnyomója mond, ír valamit, mire a másiknak aktiválódik a frusztrációja, ami lehet akár szülőktől kapott program is. Akár a „nem vagy elég jó” érzést is kiválóan lehet aktiválni egyetlen gondolattal, amikor felvetődik, hogy valamiben téved a másik ember. Ha a program beindul, indokolatlan idegességet, feszültséget okoz, mire elveszti a fejét és veszekedést indít. Visszadob valamit, ami már nem arról szól, hogy én azt gondolom, hogy….hanem arról, hogy te egy ostoba, buta ember vagy, azért mert…

Ki hogyan reagál? Aki felismeri, az el is engedi ezt, hisz, ha válaszol, újabb sértegetés jön. Akiben a hülye vagy, mert….megnyomott egy gombot, vagy erősen versengő stratégiája van, az belemegy, és létrejön a sehová nem vezető veszekedés.

Így van ez a párkapcsolatokban is. Ha a párkapcsolattal baj van, megrekedt, hiányzik belőle a bizalom, elköteleződés, feldolgozatlan sértések vannak, akkor bizony jönnek a veszekedések. Szavakkal ütlegelik egymást, hisz a másik emberrel van gondjuk, bajuk, de nem ezt mondják, hanem helyette jön a te rossz vagy, mert…., soha nem segítesz…, 2 éve ezt tetted…stb. Telis-tele van dühhel, haraggal, indulattal, méreggel. Az útnak nincs vége, ha úgy tűnik mégis, újra kezdődik. Ha volt már részed veszekedésben, vagy nagyon aktuális az életedben, egyszerűen ülj le, gondold végig, hogy Te mit tettél ahhoz, hogy úgy sikerült. Miért léptél bele a sértegetem a másikat című történetbe? Mi volt az oka, hogy amikor láttad, már csak bántani akar, Te mégis belementél és dobáltad vissza a labdát? Miért nem tudtad azt mondani, hogy nem megyek bele egy veszekedésbe? Mi motivált? Ha erre sikerül rájönni, büszke lehetsz magadra, mert nagy dolog belátni, ha hibáztunk, tévedtünk, és a felismerés is nagy dolog, ha rájövünk, milyen félelmünk, fájdalmunk volt a kiváltó ok.

Addig is, amíg kiderül, bátran vitázzatok, fogalmazzátok meg a véleményeteket, érveljetek, ütköztessétek a nézeteket, hisz a vita előre visz.

A jó házasság alapja a szerelem, azonban mégsem tart örökké. Óriási bajokat okozna, ha mégis egy életen át tartó és ható folyamat lenne, hisz a szerelmes ember a fellegekben jár, nem tud enni, aludni, egész nap ábrándozik, és semmi másra nem vágyódik, mint arra, hogy végre a szerelmével tölthesse idejét. Ha találkoznak, euforikus boldogságban fürdőznek, és ő maga a megtestesült tökéletesség érzése tölti be lelküket.

Igen vannak a másiknak hibái, amik jelentéktelennek tűnnek, és még akkor sem látná a szerelmes ember, ha nagyítóval keresné, legalábbis 2 évig biztosan nem. Az euforikus boldogság 2 évig tart, aztán vége, és elkezdődik valami új, valami más. Eddig tartott a szerelem, az eggyé olvadás, a megszállottság, amiben semmi más nem számított csak ő.

2 év elteltével azonban előkerülnek a társ idegesítő személyiségjegyei, a durvasága, a sértő beszólásai, majd a hétköznapokon, a kanapé alól felbukkanó fél pár zoknik, az ott felejtett tányérok, teáscsészék. Már nem olyan egyszerű feladat nevetve átlépni a földre dobott törölközőn és nem igazán tetszik, ha az egyik meccset nézne, míg a másik a mamát látogatná ez idő alatt. A két ember, 2 külön személyiség, 2 külön világgal, amelyben mindenkinek más az elképzelése arról, miben és hogyan is érzi jól magát. Márpedig az ember alaptermészete önző, bárhogy tagadjuk is.

A szerelem elmúltával kettéágazik az út, vagy mindenki megy tovább újabb szerelmes élményeket keresni és újra megtapasztalni az illúziót, amiben minden tökéletes, vagy együtt maradnak és megtanulják szeretni egymást. M. Scott Peck pszichiáter és Dorothy Tennov pszichológus arra a megállapításra jutottak, hogy a szerelem, nem tekinthető egyben szeretetnek is.

A szerelmet nem irányíthatjuk, hisz kibe, mikor, miért lesz szerelmes az ember, az kiszámíthatatlan. Szokatlan és megerőltető dolgokat is megtesznek egymásért, ami nem tűnik erőfeszítésnek. A szerelemben úgy érzi mindkét fél, hogy célba ért, és semmi mást nem akar, mint abban a boldogságban maradni, és esze ágában sincs személyiségében fejlődni.

A szeretet is tele van érzelmekkel, ám a szerelmi megszállottsággal szemben, értelem és érzelem összhangja jellemzi. Az emberi akarat döntés formájában benne van, hisz nekem arra van szükségem, hogy szeressenek, hogy eldöntsék, én egy szerethető személy vagyok, a másik pedig eldönti, hogy megtanul szeretni. Ez egy munkafolyamat, melynek során erőfeszítéseket teszünk a másikért, ami minket is megelégedettséggel tölt el.

Ez következik a szerelmi megszállottság után, az igazi szeretet, miről csak akkor beszélhetünk, ha mi saját magunk döntöttünk arról, hogy teszünk a társunkért.

Az érzelmi egészségünkhöz szükségünk van arra, hogy érezzük, a párunk szeret, és elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, ekkor érezzük magunkat biztonságban.

Azok a párok, akik 2 év után megtapasztalták a szerelmi megszállottság elmúlását, ne keseredjenek el. A szerelemmel ellentétben a szeretet akaratunktól függő dolog, amelyben mi döntünk arról, hogy megszeressük azt az embert, akivel eddig lángoló szerelemben a mennyekben jártunk. Mi hozzuk le a földi síkra, és mi teszünk azért, hogy szeretetben legyünk képesek együtt és boldogan élni.

A párkapcsolati coachingnak ez a célja, hiszen ők már döntöttek, együtt szeretnék folytatni az útjukat, boldogságban.

Gary Chapman Egymásra hangolva című könyve alapján.

A szingli lét egy életstílus. Nem magányosság, csupán az átmeneti időszak pozitív megélése, amíg elérkezik Ő, akiért érdemes feladni, és egy másik stílusra váltani.

De miért tart oly soká az az állapot, amíg társat keres egy 25-30 év fölötti férfi, vagy nő?

Ha belegondolunk az első szerelembe, semmi nem létezett csak Ő. Semmi másra nem koncentrálódott a gondolat, mint a másik személyiségére, kisugárzására, a szemére, alkatára, minden elhangzott szavára. Ismeretlenek voltak az emberi játszmák, tiszta, őszinte, gyermeki kíváncsisággal néztünk egymás szemébe. Nem volt rossz tapasztalat, nem volt előző szerelemből hozott csalódás, lelki trauma, és a gyerekkorból hozott frusztrációk sem aktiválódtak még igazán. Tisztán, tiszta lappal, új tintával kezdtük el írni a párkapcsolati történelmünket.

Aztán megérkezett az első szakítás, az első megcsalás, az első csalódás, ami belevésődött az ember lelkébe, és elindult a lavina.

Az embereken a 20-as éveiben kijönnek a gyerekkori traumák, beindulnak a sorskönyvi döntések, így mire kialakítaná a saját stílusát, már a sérülések jelei mutatkoznak. Még nincs túl jó emberismerete, nem látja át egészen a játszmákat, de már vannak párkapcsolati csalódások. Elképzelhető, hogy a játszmákat kezdi próbálgatni, de semmiképp sem rutinos játékos. Amíg tanul, gyorsan ismerkedik, és könnyedén. Mivel a gyerekkori minták, tapasztalatok dolgoznak, ezért a kapcsolataiban már látszik, hogy hosszabb távon együtt jár valakivel, vagy jön mindenki, aki akar, és képtelen kötődni bárkihez is.

25 felett, az iskolapadot elhagyva már kevesebb lehetőség adódik arra, hogy spontán ismerkedjen. A játszmákat gyakorolja, de még nem az igazi, azonban a félelem az új párkapcsolattól már kialakult. A traumák is erősen dolgoznak. Felelősséget kell vállalnia önmagáért anyagilag is, így kialakul a pénzkereséshez való viszonya: vállalkozói – alkalmazotti gondolkodás, biztos kevesebb, kockázatosabb több.

30-35 éves kortól már megteremtette az egzisztenciáját, határozott elképzelése az anyagi világról. A frusztrációkat vagy elnyomja, vagy teret enged, és rádöbben, hogy valami nincs rendben. Ismerkedés még nehézkesebb, hisz a „javát már elkapkodták”, ráadásul egyre kritikusabban szemlélődik, és a szűrőjén egyre kevesebb számú lehetséges partner megy át. Kialakult a stílusa, véleménye van a világról, elképzelése van arról, milyen emb ert szeretne maga mellett, és azt is tudja akar-e vállalni családot, gyerekeket.

35-45 éves korban már nagyon erősen megmutatkoznak a traumák okozta sérülések. Kialakult az emberismeret, megismerkedtek a játszmákkal, elsajátították a kalibrálás művészetét, hiszen ez létfontosságú egy sérült embernél, minél jobbnak titulálni saját magát a másiktól. Egzisztenciáját megteremtette, így elvárás, hogy hasonló anyagi körülményekkel rendelkező egyén legyen a leendő társ, aki hasonlóan gondolkodik, hisz a világ ezer színű, és a toleranciát és elfogadást sajnos csak hírből ismerjük. Intelligencia kérdésében pedig egyértelmű, hogy olyan embert szeretne maga mellé, aki hasonlóan okos, sőt iskolai végzettségben is üti a mércét. Küllemben már nagyon nagy különbségek alakultak ki, van aki ad magára, jól néz ki, igényes, van aki kevésbé. A határozottság pedig elvárás, leginkább a nők részéről, akik köszönik, de nem kérnek töketlen pasast maguk mellé. Mindez mellé bejön az elvált-vagy még nem házasodott és a van gyereke, nincs gyereke, akar-e kérdéskör, sok más egyéb mellett. Még meg sem említettem, hogy milyen a lelke, passzolnak-e egymáshoz energetikailag, szexuálisan, területileg, magasságban, külsőségekben, amiben szintén elvárások vannak.

A kor előrehaladtával egyre több igénye van az embereknek, és egyre kevesebb a választási lehetőség. Minél több kritériumnak akarunk megfeleltetni valakit, annál nehezebb társra találni. Hol van már 40 felett az első látásra szerelem? Ennyi idősen már a játszmák irányítják a kapcsolatokat, nem holmi érzelmek, tehát kimondott játszmák épülnek a ki, mikor ír, vagy hívja fel a másikat, a nagyon elfoglalt vagyok, nem érek rá stb.

Ezek után vizsgáljuk meg az ismerkedési lehetőségeket. Szórakozóhely….egy szociológiai tanulmánnyal felér beállni és figyelni az emberek viselkedését. Nem ismerkedésre találták ki, hanem bulizásra.

Ismerős bemutat. Igen ritka lehetőség, hogy 2 egymáshoz illő embert be lehessen mutatni egymásnak, ám működhet a dolog.

Kisebb társaságban közös programokon. Nagyon jó ötlet, ha van szabad ember, működhet.

Társkeresők. Húspiac, ahol mindenki megtalálhatja a virtuális világban az igényeinek megfelelőt, korban, kiállásban, tevékenységben, munkában, végzettségben mérve. Természetesen a fotó fog dominálni, amit ízekre szedve ki lehet elemezni, hogy néz ki, hogyan öltözik, milyen a testalkata, hol készült a kép stb. Ha ez alapján tetszik, és még a paraméterei is megfelelőnek bizonyulnak, ráadásul  kommunikálni is lehet vele, jöhet az első randi, ami képes egészen mást hozni mint a virtuális világ. Szembesülnek a valósággal, ahol nincs Photoshop, kedvező beállítás, ám van stílus, energetika. Ebben minden benne van, az is, ami látszik, az is, ami nem, magában foglalja az egész embert, ami sokszor egész más, mint a weboldalon.

A játszmák ezután folytatódnak. Jön a kalibrálás, ami azt hivatott szolgálni, hogy ÉN különb és jobb vagyok, mint TE. Miért? Mert fél. Fél egész lényét megmutatni, hisz takargatja a sérüléseit. Jön az őszintétlenség, az érzelmek fel nem vállalása, hisz csak egy egészséges, önmagáért felelősséget vállaló ember képes felvállalni mit gondol és érez.  

Ezért nehéz jól ismerkedni, és még nehezebb megtalálni az igazit, ám nem reménytelen. Igenis remek embereket ismerek, akik szinglik, csak fel kell ismerjék, hogy miért szinglik.

Kezeljétek rugalmasan ezt a cikket, hadd menjen át a valódi mondanivalója.

Ha pedig elég a szingli életből, várlak önismereti tanfolyamaimon, vagy a Szingli lét FB csoportban.

A nők párkapcsolati választásai, későbbi kapcsolatainak minősége sok kérdést felvet, így előbb-utóbb eljutunk a szülői mintákhoz. Az anyával való kapcsolat elsődlegességet élvez ennek boncolgatása közben, azonban méltatlanul kevés szó illeti az apákat, akiknek a legújabb kutatási eredmények alapján, igenis nagy szerepük van lányuk párkapcsolati életére.

Ha a sorskönyv elméletét elővesszük, és végig gondoljuk, hogy pici babaként, gyermekként hozunk döntéseket későbbi életünkre vonatkozóan, talán egyértelművé válik, hogy az érzelmileg elérhető apa, aki a külvilágot eleveníti meg egy kislány számára, miért nyújt érzelmi biztonságot és állandóságot a gyermeke részére, elősegítve a jó párválasztást is. Nagyon fontos figyelembe venni, hogy az apa, nem csupán a vér szerinti szülőt jelenti, hanem a nevelőszülőt is.

De nézzük sorra mivel, hogyan hat az apa a kislánya későbbi párválasztására.

Külvilág, akit az apa testesít meg. Az édesanyák jelentik a babáknak az életben maradást, a belső lelki biztonságot, egy testben, egy lélekben fejlődik a magzat az anyával, aki a születése után még 6 évig nyújtja a saját aurájában a belső nyugalmat, békét, harmóniát. Az apa, a maga „kívülállóságával” megtestesíti a pici számára a külvilágot, azt az első tapasztalati élményt, amivel szembesül a gyermek születése után a világgal. Amit az apa nyújt a gyermeke számára érzelmekben, biztonságban, arról a picike baba levonja a következtetést a világról. Ha az apukám biztonságot, békét, nyugalmat ad nekem, akkor a világ is biztonságos, békés és nyugodt, azaz kellő bizalommal tudok fordulni a külvilághoz, majd leendő kapcsolataim felé. Ez az a bizalom, amivel később fordulni fog a felnőtt lánygyermek a férfiak felé ismerkedéskor.

Nézzünk csak konkrétumokat. Akinek az apával való kapcsolata bizalomra épült, megbízik a közeledő férfiban. Azt fogja érezni, hogy bátran kifejezheti érzéseit, hisz biztonságban van. Ezzel szemben, akinek hiányzott mindez, az nem tud bizalmat érezni, folyamatosan ellentmondásba kerül önmagával, megkérdőjelezi, hogy valóban jó szándék vezérli-e a másikat, majd minden adódó negatív jelre visszahúzódik. Egy szóval bizalmatlan, és ezt a bizalmatlanságot nagyon nehezen lehet áttörni. Ha valakinek sikerül, meg kell, hogy becsülje, mert ellenkező esetben még inkább magába fog fordulni a nő.

Önbizalom. Örök téma, és kedves apukák, nevelő apukák, jó, ha tudjátok, hogy lánygyermeketek önbizalmáért javarészt Ti vagytok a felelősek. Mivel 1. számú férfiként vagytok jelen az életében, a véleményetek, a hozzáállásotok, a mondataitok, mind irányítják a kislányban kialakuló Nőt. Az objektív hozzáállásotokkal reális gondolkodáshoz, míg értékeinek hangsúlyozásával egészséges önbizalom kialakításához segítitek elő. Az anyukák természetüknél fogva gondoskodóbbak, lágyabb a szívük gyermekük felé, olykor talán elfogultak is, így egy férfi szava meghatározóbb, jelentősebb ebből a szempontból is. Dicsérjétek bátran, akár külső, vagy belső értékekről van szó, hadd legyen tudatában a kislány mindezzel.

Öntudatos nő. Igazi öntudatos nőt szeretne mindenki nevelni. Ehhez elengedhetetlen az apával együtt töltött minőségi idő. Kezdetben a biztonságot adó ölelés, ringatás, altatás, majd az önfeledt játék, séta, kirándulás, sport, mély beszélgetések, és a többi. A beszélgetések során egy férfi képes úgy kifejezésre juttatni a negatív dolgait, személyiségrészeit a lányának, hogy az tanulni tudjon belőle. Objektív képet nyújt a kislánynak, amiből a helyes önismeret táplálkozni tud. Ezek kellenek az öntudatos nőnek, aki nem fog megelégedni szeretői státusszal, elnyomó kapcsolatokkal. Erre van szüksége ahhoz is, hogy tudja ő bármire képes, bármit elérhet az életben.

Férfi minta. Hogy viselkedik az apukám, mint férfi. Milyen a külleme, a jelleme, a nőkhöz való hozzáállása? Mindent megszerel, besegít a háztartásban, munkamániás, vagy függőséggel tele? Minden, amit egy felnőtt apuka képvisel, azt adja át követendő, vagy pont ellenkezőleg, nem követendő példaként a lányának. Első szerelem az apa. Olyan férfit szeretne tudat alatt a felnőtt kislány, mint az apukája, hisz számára Ő a hős, a minden, a tökéletes, és Ő tökéleteset akar. Hozzáteszem, hogy erről még kislány korában fog dönteni, és a tudatalattija fogja őt mozgatni.

Párkapcsolati bánásmód minta. A kislány végig nézi, hogyan bánik az anyukájával az apukája. Ebben szocializálódik, ez számára a természetes. Ahogyan az én apukám bánik az anyukámmal, az a természetes, az a követendő, és mindenekelőtt azt a viselkedést tanulom meg az anyukámtól, ahogyan abban a relációban viselkedni lehetséges. Ha tisztességesen, becsületesen, szépen bánik és beszél az anyukával a férfi, úgy a kislánya számára az lesz a természetes, hogy vele is szépen bánnak. Ha bántják, szidják az anyát, ő úgy fogja megélni, hogy ez a nők sorsa.

Az érzelmileg elérhető férfi, kislánya számára előre vetíti, hogy majdani párjának is elérhetőnek kell lennie, szóba sem fog olyannal állni, aki játszadozik az érzéseivel, ám az aki megszokta, hogy számára apja érzelmileg elérhetetlen, az olyan partnereket fog választani, akik szintén elérhetetlenek számára. Kiszolgáltatottá teszi magát, és érzelmileg saját magát fogja elértékteleníteni.

Apákról beszélünk, és teljesen mindegy, hogy nevelő apákról, vagy édesapákról, hisz sokszor a mostohából lesz igazi édesapa. A felelősség mindkét esetben óriási, és ennek tudtában kell neveljétek a kislányokat.

Az emberi játszmák mindig újabbnál újabb termékeket dobnak a piacra, alkalmazkodva a piaci igényekhez. Egyre durvább és fondorlatosabb játszmákat használnak az emberek, lehetőleg felváltva alkalmazva annak megfelelően, kire hogyan lehet leginkább hatni.

Párkapcsolati coachként párkeresőkkel is van dolgom.  Egyik ügyféllel megbeszéljük, hogy igen az a nő most a tartalék, akit elő lehet venni, ha nem sikerülne a másik hárommal a randi, mert annyira azért nem tetszik, míg más esetekben kielemezve a szituációkat rájövünk, hogy épp az ügyfelet rakták hintába és lebegtetik, így ismerem mindkét oldal érzelmeit.

A lebegtetés olyan, mint amikor olvasnak egy könyvet, amit feltesznek a könyvespolcra, és ha épp olvasgatni szeretnének belőle pár oldalt, akkor előveszik, kicsit játszanak vele, lapozgatják, majd újabb játszmákat alkalmazva visszateszik a polcra, azaz félredobják egy időre.  

Az ismerkedés elején ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy a fiú búcsúzáskor azt mondja a lánynak, majd hívlak… nyitva hagyja kiskaput. Mit gondol közben? Jó-jó, de biztos akad itt jobb is. A lányban pedig elindított egy folyamatot: tetszem neki, majd hív….csak győzze kivárni.

Párkapcsolatban sem működik másként. Igazából nem kell neki a másik, nem akar vele komolyabb kapcsolatot, de ha öntudatra ébred a társ és eldönti, hogy felhagy a méltatlan, sehová nem vezető viszonnyal, emberünk bűbájos szavakkal, megfontolt szép mondatokkal édesgeti magához vissza, és újra kezdődik minden. Ha példán át szeretnénk vinni: Adott egy szakító pár, egyik szétválni akar a másik nem, megbeszélik, hogy adnak pár hét gondolkodási időt maguknak. Aztán az a fél, aki a szakítást kezdeményezte, lebegtetésbe kezd. Randira hívja partnerét, egyértelműen kezdeményez, akár intim kapcsolatot is, majd másnap eltűnik. Felhívta arra a másik figyelmét, hogy itt vagyok, elérhető vagyok számodra érzelmileg, testileg, lelkileg, a másik arra gondol, hogy folytatják a kapcsolatukat. Aztán jön az újabb szenvedés, amikor felismeri, hogy szó sincs itt normál kapcsolatról.

Miért csinálja? Mi haszna belőle a lebegtetőnek? Energia. A figyelem az egyik legjobb energiaforrás. Szüksége van a másik ember figyelmére ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében, hogy megfelelő önbizalma legyen. Az életben maradáshoz megfelelő mennyiségű emberi kommunikációra, figyelemre van szükségünk, lásd Eric Berne SZTROK kosár elméletét, amelyben minden nap be kell gyűjteni a kosárnyi egységnyi elismerést, azaz SZTROK-ot ahhoz, hogy életben maradjunk, ha nem megy pozitív értelemben a begyűjtés, akkor megy negatív emberi játszma formájában, de a kosárnak tele kell lennie. Lásd, vagy beszélünk, kirándulunk, együtt vagyunk a párunkkal, vagy veszekszünk egész nap.

A lebegtetett fellelkesült, jól érezték az alatt az 1 éjszaka alatt magukat, reményt keltettek benne, kedvesek voltak vele. Ő ettől pillanatnyi boldogságában megnyitotta a figyelmét a másik felé. Mivel úgy gondolja, ez egyértelműen a kapcsolat folytatására utal, ezért keresni fogja a másikat, aki csak energiát akar. Minél jobban szenved a lebegtetett, annál nagyobb energiát nyer a lebegtető. Tudatalatti a döntés és a játszma, ám annál kegyetlenebb. A lebegtetett hívja, ám a lebegtető nem veszi fel a telefont, nem hívja vissza, keresi, ír, míg a lebegtető órákkal később válaszol, vagy soha. Ettől a lebegtetett szenved, a gondolatai folyton a lebegtető körül járnak: miért nem vette fel, miért nem hívott vissza, miért nem válaszol? Odaadja magát, az energetikáját, ami megtölti a másik ember SZTROK kosarát, hisz valaki foglalkozik vele, valakinek fontos, valaki kedveli. Ez egy egyirányú kapcsolat, amiből az egyik töltekezik a másik lemerül, semmiképpen sem építő és semmi kölcsönösség nincs benne.

Kik alkalmazzák, honnan ered? Azok a felnőttek, akiket gyerekkorban hideg érzelmekkel kezeltek, szüleik nem voltak számukra érzelmileg elérhetőek, felnőtt korukban bizonytalanul kötődnek, kapcsolataikban szorongók, nyitva hagyják a lehetőségeket, nem tudják egyértelműen lezárni a kapcsolatot, hisz ebben is bizonytalanok.

Kivel lehet mindezt megtenni? Aki nem ismeri fel, és aki szintén bizonytalan. A megoldás annak a kezében van, aki tudja mit akar, el is mondja, majd le is zárja. Ehhez kell az önbizalom, és az önbecsülés, hisz azt, hogy hogyan bánnak veled Te határozod meg. Ha Te tudod, hogy eddig és nem tovább, akkor azt be is fogod tartani.