A komoly kapcsolatok szeretettel, szerelemmel indulnak, kölcsönösen tisztelik a másikat, figyelemmel, kedvességgel vannak egymás irányába. Azonban mégis rengeteg a válás, a házasságok jelentős százaléka azzal zárul, hogy eddig és nem tovább.

No, de hogy jut eddig el e kapcsolat? Ha azt hiszed veszekedéssel kezdődik, és azzal, hogy az egyik fél megbolondult, akkor nagyon tévedsz.

Olyan ez, mint a főzés, kezdetben mindenki odafigyel arra, milyen fűszerből mennyit kell beletenni ahhoz, hogy finom legyen a végeredmény, azonban, ha már megszokásból állítja össze, minden megy rutinból. Van azonban egy nagy különbség a főzés és a párkapcsolatok között, míg a rutin segít feljavítani az elrontott ételt, addig a párkapcsolatot megsavanyítja.

Az elhidegüléshez is meg kell tenni az első lépést, ugyanúgy, mint ahhoz, hogy nyissanak egymás felé, elég egy apró pici mozzanat az életből, ami a másik félben elindítja a lavinát.

Az első lépés egy házasság tönkretételéhez a közöny. Nem figyelek oda arra, amit mond, nem tartom fontosnak elmondani, amit én gondolok, a közös programokat elfecsérelt időnek gondolom, azaz közönyössé válok a másik irányába. Eltelik pár hét, hónap, év, kialakulnak a veszedések, és a másik lelép. Kívülről ennyire egyszerű, ugyanezt átélni már kicsit bonyolultabb.

Akkor, amikor egyik fél megtette az első lépést és a kapcsolat elindult a lejtőn, a másiktól megkapta a visszajelzést, csak figyelmen kívül hagyta. Nagyon egyszerűen indul. Egyik szeretett volna megbeszélni valamit, a másik dolgozott, aztán újra próbálkozott, de a másik megint dolgozott, majd ezért megsértődött egyik, de a másik nem vette észre, mert dolgozott. Egyik jelezte, hogy megsértődött, de a másik dolgozott, ezért még le is szidta, hogy értük fáradozik. Majd a munkával telt idő meghozza a gyümölcsét, mert a sok-sok megbeszéletlen apróságból összegyűlik egy nagy halom szőnyeg alá söpört kellemetlen érzés. Látod, nem beszélgetünk…de a másik meg sem hallja, mert dolgozik. Itt már jelen van a feszültség, de ez cseppet sem számít, hisz tisztességesen dolgozik, ellátja a családját. Majd a munkából munkamánia lesz, a családi programokból dolgos hétvégék, a kapcsolatból teljes érdektelenség.

Semmi mással nem kezdődött csupán egy meg nem hallgatott történettel, egy át nem beszélt közös programmal, egy oda nem figyeléssel, és lett belőle napokig tartó néma csend. Gyilkos némaság, amiben mindenki végzi a maga dolgát, rutinból, kommunikációmentesen. Az idő telik, és valakinek ez nagyon nem jó érzés, mert nem ezt szeretné. Aztán történik valami, aminek az lesz a következménye, hogy a két ember külön utakra lép.

Lehet ezért szidni a másikat, amiért nem tetszett neki a közöny, a némaság, a mindig te vagy az utolsó a sorban című történetek, de talán nem ezzel kellene kezdeni.   

Lehet rágódni hónapokon keresztül azon, hogy mit rontottam el, és mehet az önostorozás, ami szerint, nem kellett volna munkamániássá válnom, vagy oda kellett volna figyelnem a másikra, azonban nem sok haszonnal kecsegtet.

Utólag már hiába. Addig érdemes gondolkodni, amíg van kivel, közösen. Gondold végig, hogy szereted-e annyira a párodat, hogy vele akarsz élni? Ha igen, akkor tegyél a kapcsolatodért. Előre tervezz, ne utólag sirasd.

A kapcsolat olyan, mint a hullámvasút, egyszer fenn, egyszer lenn. A jó kapcsolatban mind a két ember tisztában van azzal, hogy tenni kell azért, hogy ismét fenn legyenek együtt. Ha valami elcsúszott, annak oka volt, ezen érdemes elgondolkodni. Ha megtaláltad az okot, azon változtatni kell. ÉN vagyok az, aki képes arra, hogy megváltozzak, nem a másik. Ha ennek a felelősségét sikerül magadra vállalni, akkor lépj! Lépj közelebb a párodhoz! Minden egy lépéssel kezdődik. Elindulok a lejtőn lefelé, vagy felfelé. Te döntesz.