A teremtés koronái, kikhez kétség nem fér, olyan módon gondoskodnak családjukról, hogy azoknak egy árva szava sem lehet….vagy mégis? Hogy is van ez?

Tisztességes férjek, gyermeküket szerető jó családapák, akik nem vetik meg a friss húst, sem azt a lehetőséget, hogy kikapcsoljanak a rutinszerű robotból, és alkalom adtán bele-belekóstoljanak a nagy életbe.

NODE mit tesz tipikusan, és hogyan viselkedik a férfi, aki a fáradt gőzt nem a családja mellett kívánja kiengedni, hanem nyugodtabb vizekre evezve egy gazella oldalán találja meg a megnyugvás lehetőségét?

Fokozatosan elkezd változni. Kezdetben csak kevesebb program jut a családra, majd egyre kevesebb beszélgetés, az intimitás pedig megszűnik létezni. Ahogyan megy a másik kapcsolatba bele, majd egyre jobban érzi magát benne, egyre nagyobb ellentmondásba kerül saját magával, vagyis miket nem beszélek, a saját magáról megalkotott idealisztikus képpel. Mert idealisztikus képük az van….Gondoskodó családapa, aki szeretettel foglalkozik gyermekeivel, férj, aki évek óta kitart felesége mellett, ráadásul mindenképp olyan pénzkereső, aki rengeteget dolgozik, reggeltől éjszakáig, CSAK azért, hogy  a családnak jobb legyen. Vidám gyerekek, mosolygó, szorgos, férjét támogató feleség.

Ez az a kép, ami miatt lelkiismeret furdalást érez minden alkalommal, amikor félrelép, ezért ennek az idilli képnek a lerombolása az, ami miatt képesek teljesen tönkre tenni az egész családjukat, hisz valamivel meg kell magyarázni a tudatalattijuknak, hogy nekik bizony erre jogosultságuk van. Ezzel kezdetét veszi a családpusztítás.

A feleség csupán annyit vesz észre, hogy valami gond van, az ember megváltozott, nem beszél, nem akar közeledni, hirtelen olyan időtöltései keletkeztek, amik eddig nem voltak.

Majd jön az első durr bele bumm, majd a veszekedések, provokációk. Olyan provokatív megnyilvánulások, amiket nem igazán lehet szó nélkül hagyni, legalábbis egy jól működő kapcsolatban nem. Nő nem érti, pasi csak mondja. Egyre többször, egyre rosszabb stílusban, és egyre inkább arra hegyezve ki a témát, hogy asszony, te bizony rossz vagy. Rossz vagy háziasszonynak, takarító nőnek, szeretőnek, munkatársnak, anyának. Higgyétek el, olyan dolgokba fog belekötni, amit nem igazán lehet ésszel felfogni, sem megmagyarázni, éppen ez lesz az oka a további veszekedéseknek. Itt megcsinálta magának az alibit, miszerint egy ilyen nő mellől, aki veszekszik vele, pokollá teszi a napjait, neki joga van félrelépni, hisz ez az elviselhetetlen házi sárkány megkeseríti az életét.

Van mit megbeszélni a szeretői státuszban lévővel, hisz neki olyan elviselhetetlen felesége van, hogy nem is csoda, ha más oldalán keres menedéket, ha mástól vár megértő szavakat, és mással kívánja betölteni a szabadidejét, amiről otthon ugye úgy tudják nincs, hisz értük dolgozik.

Micsoda álszentség ugye?

Szerintem nem csupán álszent dolog, de a legmélyebb aljasság is, ugyanis a nő mindeközben otthon ellátja a közös gyerekeket, mos, főz, takarít, elvégzi a munkáját, próbálkozik tartani magát külsőségekben, és lelkiekben is. Ellátja az a férfit, dolgozik rá, étellel kínálja, aki mindeközben máshol ad boldogságot, másnak. Aljasság, hisz béke volt otthon, de azt az idillt, harmóniát szét kellett ahhoz rombolni, hogy a saját férfiúi lelkiismeretét meg tudja nyugtatni, és el lehessen mondani magáról, Ő CSUPÁN ÁLDOZAT.

Az én személyes véleményem erről az, hogy a nőnek ott, ebben a nyomorult helyzetben leosztották a lapokat. Mégpedig az „én azt csinálok, amit akarok”; „te egy ócska elhasznált rongy vagy”; „nélkülem úgyse boldogulsz”; ”te egy rossz ember vagy” lapokat.

Kérdés, hogy mit fog tenni?

Vajon észleli-e, hogy gond van? Feltűnik-e neki, hogy nem róla szól? Hogyan fog reagálni a provokációkra? Hogyan fogja lelkileg megérinteni? Mit fog tenni, amikor az élete pokollá változik a másik álszentségének a megtámogatására? Eltűri-e, hogy nyomorulttá alázzák, és verbálisan verjék heteken, hónapokon keresztül? Mikor fogja azt mondani, elég volt?

Nos, mindez már személyiségétől függ, és attól, hogy milyen függőségi viszonyban áll a férjétől. Számtalan kimenetel létezik, és rengeteg megoldása az ügynek, de a kiindulópont ugyanaz. A férfi mással flörtöl, másnál próbálkozik, és a saját egóját úgy kívánja táplálni, hogy közben szétbombázza a családját, lealázza a feleségét, és rosszabb esetben a gyerekeit is bántja.

Tényleg mindenre feljogosítja, hogy másba lett szerelmes? Tényleg muszáj megbántani, lelkiekben meggyötörni, elpusztítani a társ önbizalmát, önértékelését, csak azért, hogy könnyebben megcsalja? A döntés mindenkinek a kezében van. Egy biztos, hogy csak az bánt másokat, akinek önmagával vannak gondjai.

Miért szenvedsz, ha nem muszáj? Ha rossz a házasságod, válj el! Miért vagy vele, ha állandóan csak bánt? Miért tűröd, hogy ezt tegye, hogy így beszéljen?

Ugye milyen logikus kérdések egy olyan ember részére, aki láthatóan egy olyan kapcsolatban él, ahol lelkileg kisemmizik, és csak árnyéka önmagának? Miért van mégis, hogy azt mondja, nem tudok?

Adott egy ember, aki alkalmas az elnyomott szerepére. A kapcsolat eleje szépen indul, szeretik egymást, majd elkezdődik a kalibráció, a barátoktól való elszigetelés, függésbe vonás. A kalibráció eredménye egy önbizalmában megtört ember, aki valamilyen függésben van a másiktól.

Testében, lelkében érzi és nagyon jól tudja, hogy neki nem tetszik ez az állapot, azonban, ami más kapcsolatban működik 2 nap alatt, ahhoz neki bátorságot kell gyűjteni, hogy kiálljon, össze kell szedni a gondolatait, majd az érdekeit úgy kell képviselnie, ami megállja a helyét.

Amikor a gondolatait rendezné, arra jön rá, tulajdonképpen ő már nem tudja, hogy ez az Ő gondolata, vagy a másik emberé. A függő kapcsolat és az elnyomás azért tud működni, mert az évek hosszú ideje alatt az irányító fél szépen elültette a magokat a másik ember fejében, miszerint amit ő gondol, érez, lát, az nem úgy van, azaz rosszul látja a világot.

Hogyan lehet ezt? Egyszerűen. Nézz meg egy olyan embert, aki folyamatosan csalja a partnerét. Nem fogja bevallani, hisz neki fontos a kapcsolata, esetleg a családja, ezért állandóan hazudik. A megcsalt fél sorra belefut kétértelmű beszélgetésekbe, furcsa helyzetekbe, ám amikor felveti, beszéljék meg mi történik, a megcsaló szemrebbenés nélküli hazugságba kezd.

Elkezdődik a rosszul látod történet. Ott áll a megcsalt fél, és gondolkodik mik a tények és mi a képzelet. Mivel megkapja a fejéhez a Te állandóan féltékeny vagy mondatot is sokszor, ezért még azt is mérlegelnie kell, hogy ő most féltékeny-e egyáltalán, vagy jogosan felmerült kétségei támadtak. Szembekerült egy határozott állítással, ami akár igaz is lehet, azonban Ő teljesen másként látja a világot.

Ha más oldalról közelítjük meg, az elnyomott félnek nyilván nem tetszik az elnyomás, folyamatos veszekedések vannak, amiben sorra alul marad, folyamatosan megkérdőjeleződik az, hogy amit érez az a valóság, vagy csak fikció és Ő csak egy érzelmileg túltöltött lény, aki állandóan csak balhézik.

Ha a gondolatait sikerül végre összeszednie, ki kell állni az érdekei mellett. Meg kell fogalmaznia a megfelelő módon, felnőttként, érzelemmentesen a tényeket.

Egy elnyomó kapcsolatban nincs felnőtt-felnőtt kommunikáció. Van egy elnyomó, aki kritizál, és van egy hozzá alkalmazkodó, vagy lázadó partner. Akkor tud valaki elnyomni, ha folyton csak kritizál és bebizonyítja a másiknak, hogy Ő egy értéktelen senki. Annak lehet bebizonyítani ezt, aki alkalmazkodik, legalábbis egy ideig, ha már nem alkalmazkodik, akkor sem otthagyja, hanem lázad. Állandósult veszekedések jellemzik ezeket a kapcsolatokat.

Folyamatos veszekedésben nem lehet odaállni és logikusan érvelni. Meg kell tanulni vezetni a beszélgetést, fel kell vállalni a felelősségét annak, hogy amit mond az az Ő érzése, és joga van érezni. Ha kimondja a gondolatait, magabiztosnak kell lennie, és érzelemmentesnek. Egy elnyomott félnek ezt nagyon hosszú idő megtanulnia, és folyamatosan gyakorolnia is kell.

A harmadik pillér a függés. Ha van 2-3 gyermek, akikért felelősséget vállaltak, és anyagi függés is felüti a fejét, akkor kilátástalannak tűnik a helyzet, leginkább azért, mert ezzel teljessé válik az elnyomás.

Nem tudja jól látja-e a helyzetét, a gondolatai helyesek-e, nem tudja megfogalmazni, és ha kilép nincs anyagi biztonsága. A kör itt tud bezáródni, ezért nem lép ki. Szépen lassan fel kell újra építenie az érzelmeit, önbizalmát, életét, és miután talpra állt, akkor tud dönteni, tovább állni.

Ezen az úton elindulhat egyedül, vagy segítséggel, de csak akkor, ha nem érzi jól magát abban a helyzetben. 

Miért flörtöl, vagy csal egy férfi, vagy egy nő? Röviden önbizalomhiány. Adj neki sok-sok szeretetet, aztán ha biztonságban érzi magát, újra meg fogja lépni. Játszmaszerűen, ugyanazokkal a lépésekkel.

Node, egy kérdésre sosem kap választ a másik, mégpedig a miértre. Miért flörtöl a szemed előtt? Miért lép félre, miért jobb a friss hús, miért állítja a saját kedvesét egy másik mögé, miért olyan fontos, hogy kalibráljon, miért lenne szebb, vagy jobb a másik, akinek a figyelmét adja?

Látványosan kihozza azt, hogy Te hisztis vagy, hisz a játszma első lépése a „rosszul látod, nem történt semmi”, „csak kitalálod”, „megint féltékeny vagy”.

Nézzük sorba:

Hisztis vagy. Egy nő, de egy férfi se, aki értelmes, nem szeretne hisztis lenni, hisz az egy olyan jelző, ami degradálja őt. A hisztis emberek eszetlenek, a feneküket pedig a földhöz csapkodják, indokolatlanul balhéznak, jelenetet rendeznek. Ilyen ugye nem akarsz lenni? Pont ezért, ha egy vita során a fejedhez vágják, mit hisztizel, megpróbálod racionálisan végiggondolni a saját cselekedeteidet. Ez a figyelemelterelés, melynek során a gondolataid már nem akörül forognak, hogy elmond a véleményedet, hanem azon hogy hisztizek, nem hisztizek, mit is csinálok most? Megnyugtatlak, ha Te ott abban a szituációban felhívod a partnered figyelmét arra, hogy neked csalódás és kellemetlen érzés, hogy egy lepedőbe csavart csupasz nő lábai elé ül, akinek végtagjai hanyagul fel vannak dobva fejmagasságban a partnered háta mögé, az nem hiszti. De Ő hisztinek fogja titulálni, hisz tudja, van abban igazság, amit mondasz. De lesz ebből még hiszti, hisz ha nem sikerül megbeszélni érzelemmentesen, felnőtt emberek módjára, hogy ez egy kellemetlen helyzet, akkor megmarad a düh, harag, sértődöttség, a frusztráció, ami stílustól függően ki is fog jönni. Nyilván a pasi nem fog odamenni hozzád és azt mondani, ne haragudj, nem gondoltam végig és leültem oda, persze hogy nem fog, hisz rossz pozícióból indulna a beszélgetés. Aztán hazudni se akar, hisz elég egyértelmű, hogy ha rásimulok valakire, nyitok felé. Ha elhúzódik a másik, akkor nem szeretné, de ha nem, akkor indulhat a tánc.

Rosszul látod. Sztenderd szöveg, rossz a szemed, vegyél szemüveget. Ha elég határozottan állítják, el fogod hinni, majd belemész az én valóságom nem az ő valósága történetbe, ha jobban tetszik, beleszállsz a hintába, meglök, majd figyeled a gondolataidat és nem érted, hogy igaz, vagy hamis, jól láttam, vagy rosszul láttam. Életet le lehet így élni, csukott szemmel eltekinteni attól, hogy mi is zajlik körülötted. Azért, ha már más is látja, és megjegyzi, hogy helló drágám lopják a férjedet, feleségedet, jusson eszedbe, hogy nem Te vagy ebben a szituációban az, aki rosszul lát dolgokat, nagyon is jól látod, csak nem akarsz szembenézni vele.

Féltékeny vagy. A kóros féltékenység létezik, megmérgezi az emberek életét, azonban nem szabad összekeverni azzal, ha az élettárs okot is ad rá. Ha neked feltűnik, hogy a kedvesed elég egyértelműen háromszor elmondja percre pontosan, hogy hová fog holnap este 5 órakor elmenni, és eddig ezt nem tette, majd 5 óra 20 perckor felhívod és a telefonja ki van kapcsolva… Majd eltelik pár óra, de még mindig elérhetetlen… Később hazaesik, de furcsa viselkedésbeli változásokon megy át, mindig mindenért Te vagy a hibás, rossz vagy, állandóan veszekszel, akkor gondolkodj el, hogy valóban csak féltékeny a természeted, vagy mással randizik a drága. Hozzáteszem, ne legyél naiv, ha még el is költözik, nem gondolkodni akar, hanem békében, kellemes környezetben élni a nemi életét, ami Tőled függetlenül fog zajlani.

A flört sokak életében szerepel, megkapják a napi energia adagot, és eljátszhatják, hogy milyen szuper vagyok, kellek még másnak, ráadásul olyannak, akinek nem kell a koszos gatyáját kimosnom, etetnem, gondoznom. Vagy hű, de szuper csaj, nem a kócos haját kell néznem minden reggel, nem a saját gyerekeimmel foglalkozik, nekem cicázik. Nincs ezzel semmi baj, egészen addig, amíg nem a szemed előtt csinálja. Miért olyan fontos láttatni Veled, hogy Ő annyira jó, hogy másnak is kell? No, ez már nagyon kemény játszma.

Flört, megcsalás, kalibrálás, aki egyszer megteszi, meg fogja tenni sokszor. Előtted, mögötted, veled, vagy nélküled. Tények vannak, a többi érzelem. 

Hogyan kerüld el a válást?

A mai kor divatja, hogy minden unott dolgot kidobunk a szemétbe. Annak idején foltozták a zoknikat, külön szemfelszedők működtek a harisnyák életének a meghosszabbítására, ma kukába repül a cipő, ruha, telefon, laptop és ami szomorú, a kapcsolataink is.

Meg sem fordul az eszében a halandónak, hogy ha valami nem működik, annak oka van. Egyszerű, detektálható és az esetek java részében JAVÍTHATÓ. Nem mondom, hogy mindig, de sokkal többször, mint ahányszor a szeméttelepen végzik.

A tárgyak igénylik az ápolást. A lakást takarítod, a ruhádat kimosod, sőt még arra is figyelsz, hogy olyan ápoló szereket vásárolj, amik meghosszabbítják az életét a TÁRGYAIDNAK, pedig azok CSAK tárgyak. Ezzel szemben a kapcsolatok csak úgy vannak, fejlődnek, aztán, ha nem tetszik, amit éppen nyújtani tud, akkor kilépsz a piacra, körbetekintesz és felteszed a nagy kérdést, hol találok megvásárolható árucikket, ami az igényeimet megfelelő módon képes lenne kielégíteni? Felpróbálsz egyet itt, egyet ott, majd azt mondod, hogy ez jó lesz, legalábbis egy ideig, majd amikor ráunsz, kidobod, mint minden mást a környezetedben.

Elő kellene venni azokat a drága ápoló készleteket és olykor végig kellene simogatni vele a kapcsolatot. Elég, ha csak finom, mentális simogatásokat ejtesz rajta, és ne félj, minél többet ápolod, annál szebb, fényesebb, tartósabb cuccot kapsz, olyat, amilyet megérdemelsz.

Ha jól választottál, az ápolás kölcsönösen fog működni, így ahogyan a te mentálisan kinyújtott ujjaid simogatják a párodat, így fog ő is láthatatlan ölelő karokkal közeledni feléd.

Hogyan kerüld el a válást?

1.   Első körben elég, ha megérted, hogy amennyiben valami nem megy, megáll, lelassul, ott van egy akadály, ami eltorlaszolja az utat. Ha Ti, mint egy pár működőképesek voltatok éveken keresztül, akkor bekerült egy tényező, vagy felbukkant a tudat mélyéről egy gátló blokk, ami kinőtte magát.

       2.   Detektálj, keresd meg mi okozza a zavart, mi az, ami más lett, miért lett más, ki mennyit tett a kialakult helyzetért?

       3.   KOMMUNIKÁLJ. Ha neked rossz, az a másiknak sem kellemes, legfeljebb nem mondja, de ha Te sem mondod ki, senki nem fog szót emelni kettőtökért.

       4.   Ne elégedj meg azzal, hogy tudatosítod magadban a probléma okát és ne maradj a panaszkodásban.

       5.   Ha tudod mi a probléma, kezd el felgöngyölíteni, megoldani, elengedni, újrahangolni az életedet. 

       6.   Vedd meg azokat a csodálatos ápolószereket, amit ingyenesen a saját lelkedből tudsz kivételezni. Figyelem, bizalom, odaadás, szeretet, együttműködés, tisztelet. 

       7.   Használd minden nap a kapcsolat tisztítására, csinosítására, és meglásd, ahogy halad az idő, az egyre szebb, mutatósabb és izgalmasabb lesz.

       A szakítás elkerülhető, de csak annak, aki eldöntötte, hogy mit akar. Azok a párok, akik tudják, hogy itt és most baj van, de nem kidobni akarom, hanem megjavítani, azok változtatnak, és el fogják érni a céljukat.

Azok viszont, akinek fogalmuk sincs hová szeretnének eljutni és milyen közlekedési eszközzel…nos ott ez jelenti a problémát, hogy nem tudják mit is akarnak igazán. Le kell ülni, végiggondolni, és ha teljes a zavar, szakemberhez fordulni.

Ismerd meg önmagad és tudatosan változtass, ez a titok kulcsa.

A megbocsátás alapja az elengedésnek, a traumák feldolgozásának és alapvetően az örömök befogadását is nagymértékben elősegíti, ha nem állítunk egy kaput a boldogság megélése elé.

Megbocsátani másoknak nem könnyű, de ha felismertük a tényt, hogy ez az alapja a továbblépésünknek, mégiscsak sikerül megoldanunk. A bocsássunk meg magunknak folyamatokkal azonban, vannak gondok. Önmagunkkal élünk a nap 24 órájában, minden percében, pillanatában. Minden felbukkanó gondolatfoszlány hozzájárul ahhoz, hogyan érezzük magunkat. Különböző érzelmeink, félelmeink, frusztrációink vannak, és mindenkinek van miért megbocsátani önmagának.

A harag minden formában romboló hatással bír, azonban ha önmaga ellen fordítja az ember, egyszerűen pusztító hatása van. Nézd csak meg, haragszol valakire, veszekedtek, aztán mindenki durrog egy kicsit, majd továbblép. Ha önmagadra vagy dühös, egyszerűen hatványozódnak az energiák. Nem tudod mi bajod, de irdatlan nagy dühöt érzel, és majd szétrobbansz belülről. Nagyon fájdalmas lenne azt mondani, hogy önmagadra haragszol, hisz akkor be kellene látni, tévedtél, elrontottad, rosszul csináltad meg. Ha sikerül bevallani, hogy ezt bizony elrontottad, akkor önmagadra fogsz a legjobban haragudni, miért kellett azt ott úgy csinálni, miért nem lehetett elkerülni stb.

Szeretném érzékeltetni, hogy a harag és düh elhatalmasodott benned, ott állsz önmagaddal szemben és a testedet majd szétrobbantja az a megfoghatatlan feszítő érzés.

Legrövidebb útja az önmagunknak való megbocsátásnak, ha

-          szembenézünk a problémával és beismerjük, ezt most itt elrontottam, rosszul csináltam, nem így kellett volna.

-          Ha másnak okoztunk gondot, szemtől szembe felvállaljuk és megmondjuk neki, hogy ne haragudj, ezt nem jól csináltam, megbántam.

-          Végiggondoljuk, hogy akkor ott, abban a helyzetben milyen érzelmi állapotban voltunk?

-          Végiggondoljuk, hogy maga a helyzet, a körülmények milyen érzelmi reakciót váltottak ki belőlünk és más helyzetben másként reagálnánk-e?

-          Levonjuk a következtetést, milyen tanítás volt a helyzetben, szituációban?

-          Ha minden körülményt végiggondolva úgy érezzük, még mindig haragszunk magunkra, kicsit el kell mélyednünk és végiggondolnunk, hogy ott, akkor, abban a helyzetben így tudtunk viselkedni, ezt tartottuk megfelelőnek.

-          Ha maradt még harag, relaxációval elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk és megbocsátunk önmagunknak. Tudatosan végiggondolva és elfogadva azt, hogy emberek vagyunk, akik azért jöttek ide a Földre, hogy tanuljanak, a tanulási folyamat része a hibázás, a hiba a legnagyobb tanító.

-          Ha már minden létező érvet-ellenérvet megvizsgáltál és még mindig haragszol magadra, akkor jusson eszedbe, hogy van valaki, aki Téged úgy fogad el, ahogy vagy, és szeret Téged…

Tudom, hogy a legnehezebb dolog a világon az önmagunknak való megbocsátás, mégis azt mondom, hogy elengedhetetlen a továbblépéshez. Olyan örömöket élhetünk meg a segítségével, amik minden nap szembejönnek velünk, de ha haragot, dühöt, önvádat cipelünk, és a terhe alatt megrogyva járunk, sajnos észrevétlenek maradnak számunkra.

A bizalom és az elfogadás. Két tartópillére egy jól működő párkapcsolatnak, sok egyéb mellett ugyan, de nagyon fontosak.

Ha én azt nyújtom a másik embernek, hogy elfogadlak, úgy ahogy vagy, a hibáiddal, jellemeddel, félelmeiddel, szellemeddel, szokásaiddal, családoddal, barátaiddal együtt, akkor Ő ez alapján fog beleérni a kapcsolatba. Olyan belső éltető tüzet kap, ami lehetővé teszi számára a saját fejlődését.

Nézzük csak milyen az, ha a jó párkapcsolatunk ilyen és elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Feloldozást ad számunkra a hibáink alól, azaz tudom, hogy nem vagyok tökéletes és hibázom, de nem a hiba súlya alatt fogok megrokkanni.  Nem azzal foglalkozom, hogy a frusztrációs félelmeimet energiával tápláljam, azaz nehogy elkövessem ezt a hibát, mert összedől a világ, hanem a jóra koncentrálok. Nem fő megfigyelés, hogy hogyan viselkedek, mit mondok, hogyan öltözöm, jól áll-e a hajam, vagy milyen kiselőadást tartok, hanem jól érzem magamat. Elmarad a megfelelési kényszer, helyette az örömökre koncentrálunk, és a jellemünkből adódó „hibáink”, amikkel tökéletesen tisztában vagyunk, már nem arra sarkallnak, hogy óriási mértékűre fokozzuk, hanem az elfogadás révén mi magunk is elfogadjuk, ez pedig az alapja annak, hogy el tudjuk engedni, fel tudjuk dolgozni. Mit tesz az ilyen társ, aki elfogad? Fejlődést eredményez akaratán kívül a saját jellemünkben. A kölcsönösséget egyértelműnek veszem. Ha én elfogadom őt, rá ugyanolyan jó hatással bír.

Akinek nem vagyunk jók úgy, ahogy vagyunk, aki nem fogad el így, ilyennek, az kalibrál. A kalibráció nem az egyenrangú felek kölcsönös megbecsüléséről szól, hanem az uralkodásról. Az uralkodás a saját kisebbrendűségének elfedésére, a saját fájdalmainak az elrejtésére szolgál. Ha nem fogad el, azaz azt akarja, hogy megváltozzak, számomra azt közvetíti, hogy nem vagyok elég jó, aki nem érzi elég jónak magát, mégis hogyan lenne képes bármilyen fejlődésre, hisz nem elég jó hozzá.

A bizalom szintén a fejlődést támogatja. Ha mellettem olyan ember van, mint társam, aki hisz bennem, megbízik a képességeimben, olyan energiákkal táplál, ami megtöbbszörözi az én saját bizalmamat önmagam felé. Lásd új vállalkozást akarok indítani, nyilván tele félelemmel. Ha a társ bízik a képességeimben, nekem megerősödik az önbizalmam, és ha még új projekt gyanánt beszélünk is róla, képes a kapcsolatot is felpezsdíteni. Az önbizalom segítségével könnyebben vesszük az akadályokat, nem engedjük be azokat a félelmeket, amik megakadályoznak a cselekvésben.

De, ha Ő nem bízik bennem, még azt a kevés önbizalmat is képes elvenni, ami van. Olyan ez, mintha egy mély szakadékból akarnál kimászni kapaszkodó nélkül. Nem kellenek hozzá szavak, az energiát mindenki érzékeli, csak nem tudatosan. Ott vannak a bizalmatlanság érzései az aurájában, ami közvetlen közel van a másik emberhez. Szexualitás eredménye a teljes összeolvadás, így minden érzés átadásra kerül. Akarva, akaratlanul hatunk egymásra. A kimondott, vagy ki nem mondott szavak energetikája pallosként lebeg a fejünk felett.

Bizalom és elfogadás, aki jó párkapcsolatot akar, az vizsgálja felül, hogy megvan-e legalább ez a két tartópillér a jellemében. Ha csak egyik is hiányzik, kezdje felépíteni önmagában. Az ember boldogságra hivatott, azonban az eléréséért tenni kell. Önmagunkon, hozzáállásunkon tudunk változtatni, amit sohasem késő megtenni.

Millió lehetőség van változni és változtatni az életünkön, a legtöbben mégsem teszik. Azt kutatom és próbálok rájönni, hogy sok esetben miért nem csinálnak semmit az emberek a saját boldogságukért?

Amikor óriási szerelemben, boldogságban telnek az órák, senki nem gondol bele, hogy lehet ez még másként is. Aztán, amikor beköszöntenek a „rossz idők” a dolgos hétköznapok, amikor kiütköznek az emberi jellemből adódó különbözőségek, egyszerűen befejezik és továbbállnak a párkapcsolatból, az helyett, hogy felkutatnák a sebek okát.

Kérdés a miérten van. Miért állnak tovább az helyett, hogy megoldásokat keresnének?

A párkapcsolati problémák okát elsősorban önmagunkban kell keresni, hisz, ha önmagunkkal nem vagyunk békében, nem tudunk harmóniában működni másokkal sem. Ez fordítva talán tanulságosabb: ha önmagunkkal békében vagyunk, akkor másokkal is jól működünk.

Elég egyszerűnek tűnik, hisz csak meg kellene ismerni önmagunkat ahhoz, hogy boldogok legyünk. A szembenézés azonban fájdalmas, egyszerűen félelmetes felismerni a traumáink okozta sebeket, melynek eredményeként képtelenek vagyunk felnőtt módjára beleállni egy helyzetbe és anélkül elfogadni bármit, amit a másik mond, hogy ne a saját félelmeinket vetítenénk rá. Egyszerűen adott a probléma, ami rávilágít a saját félelmeire, frusztrációira, sőt mindezt megerősíti egy ember, aki folyamatosan tartja a tükröt. Könnyebb váltani, mint tükörbe nézni.

Nem és nem akarja az ember, hogy a saját maga szemében ne a tökéletes lényt formálja meg, ezért inkább menekülőre fogja, mégpedig saját maga elől szökik el, amikor kilép. Persze újra be fogja vonzani ugyanazokat a helyzeteket, de ez már másik téma.

A kérdés továbbra is az, miért lép ki? Gondolhatja, hogy számtalan lehetősége van az életben, nyilván lesz más, aki jobban megfelel az igényeinek. No, ez óriási önbecsapás. Egyrészt a párkapcsolatért mindkét ember teljes egészében felelős, ebből következik, hogy nem támaszthatok igényeket a másikkal szemben, amik arra irányulnak, hogyan képzelem el azt, hogy a másik a kedvemben járjon. Itt felmerül az újabb menekülés, hisz nem azzal foglalkozik, mit tehetne Ő a saját boldogságáért, hanem másoknak mit kellene tenniük azért, hogy ő boldog lehessen.

Addig, amíg mást hibáztathatok, nem kell megvizsgálnom azokat a fájó pontokat, ami miatt nem tudom befogadni a másik ember szeretetét.

Megváltoztak az emberek, megváltoztak az értékrendek, önzők lettünk. Úgy viselkedünk olykor, mint a hisztériás gyerekek, akik csak fújják a magukét, ezt akarok, azt akarok, így akarom, úgy akarom. Nem másokat kell akarni, hanem önmagunkat megszeretni, békére lelni és a másikat megismerve, Őt elfogadni, így lehet igazán jól szeretni.

Ez helyett éveken, évtizedeken át Önmagunk elől menekülünk.

A párkapcsolatok döcögősen, rosszul vagy egyáltalán nem működnek, tisztelet a kivételnek. Márpedig kivételek vannak és tekintsük nyugodtan követendő példának, hisz ha nekik sikerült, másnak ugyanúgy sikerülhet. Hol bukunk meg, mi az oka annak, hogy nem tudunk jó kapcsolatban lenni a párunkkal? Nagyon egyszerű: önmagunkkal is örök háborúban állunk és sok esetben önmagunkat sem ismerjük igazán, miért gondoljuk, hogy mást képesek vagyunk szeretni, ha önmagunkat nem?

Olyan szépen indul a szerelem. Tökéletesnek látjuk a másikat, kíváncsian, izgatottan várjuk a találkozásokat, sokat beszélgetünk és rengeteget nevetünk. Hol kezdődnek a gondok, hisz nyilván nem esünk egymás torkának az utállak kifejezéssel a kezdetekkor?

A problémák ott kezdődnek, amikor a saját félelmeink, frusztrációink, nyomógombjaink működésbe lépnek. Ha természetünkből adódóan olyan csomagot hoztunk magunkkal, amibe a bizalmatlanság és önbizalomhiány érzések megfogalmazódnak, akkor nem kell tovább vizsgálódnunk, egyszerűen rá kell szánnunk magunkat, hogy változzunk és változtassunk ezen.

Miért jelentem ki ennyire egyértelműen? Ha nincs bizalom, akkor van bizalmatlanság, ami folyamatosan rést üt az érzelmekben és a lelkekben. Bizalmatlanság hozza a féltékenységet: munkára, barátokra, emberekre. Párkapcsolatokban felmerülő féltékenység szétdúlja a harmóniát, hisz olyan energiákat visz a kapcsolatba folyamatosan, ami lehetetlenné teszi a kommunikációt, aztán beiktatja a folyamatos vitákat veszekedéseket, amik kiölik az odaadást, ami nélkül nem tud működni egy házasság sem.

Önbizalomhiány a mérgek mérge, amivel önmagunknak ártunk leginkább. Nem csak abban nyilvánul meg, hogy én nem vagyok neki elég jó neki, hanem magával hoz egy sor élethelyzetet, amiben rosszul érzi magát az ember, kívülállónak, meg nem értettnek. Mindez fájdalmas, félelmetes, rengeteg félreértett helyzetet hoz, amivel nem tud mit kezdeni. Félrehallott mondatok, aminek semmilyen ártó szándéka nem volt ugyan, mégsem úgy értelmezi, ahogyan a másik indítja.

Gondoljuk csak végig, a párkapcsolatok alapja a jól működő kommunikáció. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, az indító félnek jól kell tudnia elmondania a gondolatát, a vevőnek ugyanezt kellene meghallania. Ha egyik fél „hibázik”(lásd életbe lépnek a frusztrációk), a tartalom átalakul valami egészen mássá. Pl.: Ha nincs önbizalmunk nem azt halljuk lelki füleinkkel, hogy „javítsd ki azt a számot”, hanem azt, hogy „elrontottad, béna vagy”. Nyilván ez a saját frusztrációnk, nyomógombunk, amire teljesen emberi módon feszültté válva reagálunk, és másra válaszolva ingerülten mondunk valamit, ha ott van bennünk… Ha nincs, akkor jól értjük és azt, amit valójában mondanak. Reakcióként kijavítjuk a hibát az nélkül, hogy belegondolkodnánk a ki nem mondott frusztrációinkat.

Ha van önbizalmunk, merjük őszintén kommunikálni az érzéseinket, a gondolatainkat. Nincs ettől fontosabb, kimondani, hogy mit érzünk. Napi szinten akkor lehet működtetni egy kapcsolatot, ha elmondjuk mi az, ami fáj, rosszul esett és meg tudjuk beszélni az okokat. Szükségünk van arra a pozitív töltésre, amit akkor kapunk, ha jó szót hallunk magunkról, és így van ez fordítva is, ha dicsérünk, az pozitív energia a másiknak. Továbbmegyek, napi szinten szükségünk van figyelemre, energiára, amit másoktól kapunk. A negatív figyelem is figyelem, ezért ha nem kapunk jó szót, kedves odafigyelést, ölelést, akkor kierőszakoljuk a dühöt, haragot, amiből a legtöbb energiát nyerhetjük a hétköznapokhoz. Mindezt játszmákkal fogjuk kierőszakolni, napi szinten veszekedéseket gerjesztve.

Jobb esetben tudjuk, hogy önbizalommal nem vagyunk túl jóban, azonban a játszmáink java részét nem látjuk át, hisz ha átlátnánk, akkor értenénk és nem mennénk bele. Ez helyett szenvedünk, tudjuk, hogy nem jó, látjuk, hogy másként kellene, de nem állunk oda, hogy szembenézzünk a tükörrel.

Önbizalom nem más, mint helyes önismeret. Nem gond, hogy frusztrációs csomagunk akkora, hogy a földön húzzuk. Nézzünk bele abba a zsákba, vegyük sorra, hogy mire miért reagálunk jól, vagy kevésbé jól, és ha sikerült megérteni, akkor változzunk.

A párkapcsolatok ezért sérülékenyek, mert mi magunk vagyunk sérültek lelkiekben. Változni lehet és kell is ahhoz, jól működtesd a szerelmi életedet, de azt ne feledd, hogy a változáshoz bátorság kell, mert a felismerés fájdalommal jár.

Amikor egy nő és egy férfi összetalálkozik, kialakul a harmónia. 2 törvényt kell figyelembe venni: vagy kiegészítik egymást és éles ellentétek, vagy nagyon hasonló tulajdonságokkal bírnak.

Két ember találkozása és szerelme szép, romantikus dolog, legalábbis egy ideig biztosan, aztán megérkeznek a szürke hétköznapok és a problémák. 2 ember, 2 rendszer, 2 múlt, 2 frusztráció, 2 neveltetés. A biztos pont a vonzalom, a mágnes, aminek nem lehet ellenállni. Ebbe a mágnesbe töltődnek azok a láthatatlan részek, ami gyerekkorunk óta belénk ívódott. Sokat beszélünk a mérgező kapcsolatokról, a miértekről, arról, hogy azért választja valaki a bántalmazó feleséget, mert otthon is ezt látta, azért természetes komfortzóna a megalázkodás, mert ezt hozta magával, alkalmazkodott a kritikus anyához, apához, vagy nagyobb testvérhez. Ezeket a sémákat tanulta, így érzi jól magát és vonzó számára a hasonló helyzet, azaz elnyomóként vagy elnyomottként vállal szerepet a párkapcsolatban.

A két szerelmes biztonságban találja magát egymás rendszerében, hisz kiegészítik egymást, csakhogy a szürke hétköznapok hozzák a mélyebb megismeréseket, amikben jól láthatóan szerepeket játszanak: egyik felnéz a másikra, másik élvezi a figyelmet, majd egyre több ponton kiütközik, hogy a figyelmet adó is figyelemre vágyna és rajongásra, azonban ez nem az a szerep. Az eddig szilárd közegnek tartott: elnyomó szülő - alkalmazkodó gyerek felállás, amit a párkapcsolat hozott nem egészséges.

Egyre több ponton kiugranak azok a különbségek, amik a vonzalom alapját képezték. Adott a felnőtt nő, aki szeretné mind a nőiességét, mint felnőtt mivoltát megélni, azonban az elnyomó férfi, nem fogja egyenlő partnerként tekinteni, hisz az ő rendszerében ez a természetes. Elkezdődnek a játszmák, hosszú éveken keresztül fognak folytatódni: az egyik alkalmazkodik, a másik uralkodik, az egyik lázad a másik megtöri. Mindketten benne vannak a játékban. A szerepek le vannak osztva, a játszmák ismétlődnek. Látjuk, hogy ez nem egészséges, hisz senki nem boldog, azonban nem képesek kiszállni a mókuskerékből.

Valahogyan ki kell ebből lépni: első lépés a felismerés. Meg kell ismerni önmagunkat és rájönni, hogy ez így nem jó, aztán továbbgondolkodni, hogy miért. Mi az alapja a viselkedésnek? Milyen játszmák, ismétlődő helyzetek vannak, amikbe újra és újra belemegyünk? Miért megyünk bele? Elnyomó, elnyomott vagy egy kapcsolatban? Miért? Honnan jött, miért alakult így? Aztán viselkedéselemzés, hogyan viselkedtem adott helyzetben, hogyan kellett volna, miért nem sikerül, hogyan csináljam legközelebb? Majd eljön a változás, apróságokban, aztán egyre több dologban, mígnem képes a két ember 2 egyenrangú felnőttként beszélgetni, megérteni a másikat. Ha őszinték akarunk lenni, felmerül a kérdés, hogy mégis 35-40 évesen mitől lennék nem felnőtt? Egyszerűen attól, hogy gyerekkorban megtanult séma alapján reagálunk: a kritizáló szülőnek eleinte minden szavát elhisszük, majd lázadni kezdünk ellene. Így van a párkapcsolatban is, ugyanebben a sorrendben: kezdetben elvakultan hiszünk, majd lázadunk.

Van-e megoldás? Persze, hogy van. Hónapok kemény munkájával elérhető a VÁLTOZÁS. Az az ember, aki meg van arról győződve, hogy mindent tökéletesen csinál, nem fog leülni gondolkodni, hogy mit hogyan módosítson a viselkedésén. Az elnyomott fél viszont változásokat szeretne. Végigjárja az utat és az átalakulás be fog következni, azonban a kimenetele kétféle: vagy egy boldog felturbózott párkapcsolat, vagy szétválás.

Mi az oka? Ez a legegyszerűbb, ugyanis a lélek megerősödött, felnőtt. A felnőtt ember felnőtt társaságra vágyik és egyenrangú beszélgetésekre. A felnőtt felismeri a játszmákat és köszöni, de nem kér belőle. A felnőtt egészséges és egészséges kapcsolatot akar.

Fejlődés, vagy kudarc egy válás? Rátok bízom a döntést ;-)

A párkapcsolati problémák, kommunikációs zavarok, mérgező kapcsolatok, rossz házasságok, elmagányosodás társadalmi probléma. Ha spirituális oldalról közelítenénk meg ilyenkor, csak annyit mondanánk, hogy minden belőlünk indul ki. De vajon honnan?

Ha valakit megcsalnak, becsapnak, megaláznak, bántanak, meghazudtolnak, vagy egyszerűen képtelen párkapcsolatot kialakítani, holott a vágy adott benne, rendszerint ráébreszti az embert, hogy ez így nem jó. Mögötte már óriási lelki fájdalom ül, hisz megélte, hogy akiben megbízott, akit szeretett, aki felé megnyílt, esetleg gyerekeket szült vagy nemzett, az egyszerűen félredobta és mást helyezett előtérbe.

Egyértelmű gondolat jelenik meg az emberben: „Nem vagyok elég jó.” Álljunk itt meg, mert ez egy gyilkos mondat a szó legszorosabb értelmében, hisz minden benne van. Ha nem vagyunk elég jók valakinek, akkor az azt jelenti, hogy érzés szinten leírtuk magunkat. Nézzük milyen érzés: ha ő jobb, különb, az azt jelenti és rosszabb vagyok, csúnyább, küllemben egyszerűbb, értelemben butább. Ezek szörnyű elképzelések és nem valósághűek, de ezek cirkálnak tudatosan, vagy tudat alatt. Az ember nem arra van beállítódva, hogy szapulja magát és negatív jelzőkkel gyilkolja a lelkét, így egyenes út vezet a lelki fájdalomhoz, befelé forduláshoz, depresszióhoz. Az állapotromlás folyamatos. A igazság  és az elme által kreált gondolatok itt csúsznak össze, azaz látom, hogy hazudik, de nem akarom elhinni, vagy az ellenkezője: látom a szeretetét, de nem hiszem. Általában ezen a ponton ráébrednek az emberek, hogy változásra van szükség.  

A változás lassan történik, azonban ha elég türelmesek vagyunk önmagunkkal szemben, úgy előbb utóbb bekövetkezik. Az első az önismeret, aztán az önbizalom megerősítése és a többi jön magától.

A gyerekkori traumák hatását vizsgálva a párkapcsolati problémák esetében elmondható, hogy a mérgező szülő, bármilyen tevékenység hatására is mérgezte a gyermekét, az nyomot hagyott az ember lelkében, mégpedig összefoglalóan azt, hogy megtörte az önbizalmát. Mivel a szülőket minden esetben Istenként látják a gyerekek és minden tevékenysége úgy tökéletes, ahogyan azt teszi, ezért ha vertek, szidtak, ráerőltettek egy viselkedésformát valakire, úgy megtörték a valóságot számára. Ennek a következménye, hogy amikor bántják, azt hiszi ez a természetes és Ő az, aki nem elég jó.

Itt elkezdődik a folytonos küzdelem, ugyanis a probléma kiváltó oka helyett belemegy a játszmákba. Azaz felnőtt fejjel már tudja, hogy márpedig ő igenis jó, sőt „elég jó” egy párkapcsolathoz, azonban a tudatalattijában elraktározódott a „nem vagy elég jó”. Jön a megfelelési kényszer, a bizonyítása annak, hogy márpedig „jó vagyok”.

Egy probléma van: mást mond az ész és mást a tudatalatti, saját magát keveri be az egyén, így az ellentmondásosság miatt rosszul kezd kommunikálni a másikkal, azaz nem tudja egyértelműen kifejezni a gondolatait. Azt nem kell magyaráznom, hogy ennek az a hatása, hogy félre is érti a partnere, így létrejön a teljes szétcsúszása a párbeszédeknek. Ez mindenkiben feszültséget okoz. Aki kimondja a gondolatait, azt frusztrálni fogja, hogy nem értik mit mond, aki hallgatja, ahhoz nem az fog átmenni, amit el akartak indítani, így kialakul a káosz. Ez a veszekedés, a félreértés, ami előbb utóbb a kapcsolat romlásához, végső soron szakításhoz vezet. Ez vizsgálhatjuk hosszabb idejű párkapcsolatra, vagy új ismeretségnél, gyakorlatilag ugyanaz a kommunikációs probléma fog gondot okozni, amit a „nem vagyok elég jó” érzése okoz.

A megoldás kiszállni a szamszárából, az örök körforgásból és az emberi játszmákat fel kell váltani az őszinteséggel, fel kell ismerni a valóságot, el kell hinni önmagáról, hogy igenis alkalmas párkapcsolatra, szeretetre. Nagyon erős önismeret, önbizalom, személyiségfejlődés és a lényege, hogy a probléma gyökerét kell megtalálni, nem az okozott kárt tűzoltani.

Hosszú folyamat és fájdalmas, de a boldogsághoz a poklon át vezet az út. Én egyet tudok, mégpedig azt, hogy mindenki megérdemli a szeretetet. Azt is hogy szeressék és azt is, hogy szerethessen. Azok a rossz beidegződések, problémák, amik megzavarják ezt, azok orvosolhatóak, kezelhetőek. Nem vagy felelős azért, ha gyermekkorban bántottak és az kialakított félelmeket benned, azért viszont igen, hogy most felnőttként tégy a boldogságodért.