A szingli lét egy életstílus. Nem magányosság, csupán az átmeneti időszak pozitív megélése, amíg elérkezik Ő, akiért érdemes feladni, és egy másik stílusra váltani.

De miért tart oly soká az az állapot, amíg társat keres egy 25-30 év fölötti férfi, vagy nő?

Ha belegondolunk az első szerelembe, semmi nem létezett csak Ő. Semmi másra nem koncentrálódott a gondolat, mint a másik személyiségére, kisugárzására, a szemére, alkatára, minden elhangzott szavára. Ismeretlenek voltak az emberi játszmák, tiszta, őszinte, gyermeki kíváncsisággal néztünk egymás szemébe. Nem volt rossz tapasztalat, nem volt előző szerelemből hozott csalódás, lelki trauma, és a gyerekkorból hozott frusztrációk sem aktiválódtak még igazán. Tisztán, tiszta lappal, új tintával kezdtük el írni a párkapcsolati történelmünket.

Aztán megérkezett az első szakítás, az első megcsalás, az első csalódás, ami belevésődött az ember lelkébe, és elindult a lavina.

Az embereken a 20-as éveiben kijönnek a gyerekkori traumák, beindulnak a sorskönyvi döntések, így mire kialakítaná a saját stílusát, már a sérülések jelei mutatkoznak. Még nincs túl jó emberismerete, nem látja át egészen a játszmákat, de már vannak párkapcsolati csalódások. Elképzelhető, hogy a játszmákat kezdi próbálgatni, de semmiképp sem rutinos játékos. Amíg tanul, gyorsan ismerkedik, és könnyedén. Mivel a gyerekkori minták, tapasztalatok dolgoznak, ezért a kapcsolataiban már látszik, hogy hosszabb távon együtt jár valakivel, vagy jön mindenki, aki akar, és képtelen kötődni bárkihez is.

25 felett, az iskolapadot elhagyva már kevesebb lehetőség adódik arra, hogy spontán ismerkedjen. A játszmákat gyakorolja, de még nem az igazi, azonban a félelem az új párkapcsolattól már kialakult. A traumák is erősen dolgoznak. Felelősséget kell vállalnia önmagáért anyagilag is, így kialakul a pénzkereséshez való viszonya: vállalkozói – alkalmazotti gondolkodás, biztos kevesebb, kockázatosabb több.

30-35 éves kortól már megteremtette az egzisztenciáját, határozott elképzelése az anyagi világról. A frusztrációkat vagy elnyomja, vagy teret enged, és rádöbben, hogy valami nincs rendben. Ismerkedés még nehézkesebb, hisz a „javát már elkapkodták”, ráadásul egyre kritikusabban szemlélődik, és a szűrőjén egyre kevesebb számú lehetséges partner megy át. Kialakult a stílusa, véleménye van a világról, elképzelése van arról, milyen emb ert szeretne maga mellett, és azt is tudja akar-e vállalni családot, gyerekeket.

35-45 éves korban már nagyon erősen megmutatkoznak a traumák okozta sérülések. Kialakult az emberismeret, megismerkedtek a játszmákkal, elsajátították a kalibrálás művészetét, hiszen ez létfontosságú egy sérült embernél, minél jobbnak titulálni saját magát a másiktól. Egzisztenciáját megteremtette, így elvárás, hogy hasonló anyagi körülményekkel rendelkező egyén legyen a leendő társ, aki hasonlóan gondolkodik, hisz a világ ezer színű, és a toleranciát és elfogadást sajnos csak hírből ismerjük. Intelligencia kérdésében pedig egyértelmű, hogy olyan embert szeretne maga mellé, aki hasonlóan okos, sőt iskolai végzettségben is üti a mércét. Küllemben már nagyon nagy különbségek alakultak ki, van aki ad magára, jól néz ki, igényes, van aki kevésbé. A határozottság pedig elvárás, leginkább a nők részéről, akik köszönik, de nem kérnek töketlen pasast maguk mellé. Mindez mellé bejön az elvált-vagy még nem házasodott és a van gyereke, nincs gyereke, akar-e kérdéskör, sok más egyéb mellett. Még meg sem említettem, hogy milyen a lelke, passzolnak-e egymáshoz energetikailag, szexuálisan, területileg, magasságban, külsőségekben, amiben szintén elvárások vannak.

A kor előrehaladtával egyre több igénye van az embereknek, és egyre kevesebb a választási lehetőség. Minél több kritériumnak akarunk megfeleltetni valakit, annál nehezebb társra találni. Hol van már 40 felett az első látásra szerelem? Ennyi idősen már a játszmák irányítják a kapcsolatokat, nem holmi érzelmek, tehát kimondott játszmák épülnek a ki, mikor ír, vagy hívja fel a másikat, a nagyon elfoglalt vagyok, nem érek rá stb.

Ezek után vizsgáljuk meg az ismerkedési lehetőségeket. Szórakozóhely….egy szociológiai tanulmánnyal felér beállni és figyelni az emberek viselkedését. Nem ismerkedésre találták ki, hanem bulizásra.

Ismerős bemutat. Igen ritka lehetőség, hogy 2 egymáshoz illő embert be lehessen mutatni egymásnak, ám működhet a dolog.

Kisebb társaságban közös programokon. Nagyon jó ötlet, ha van szabad ember, működhet.

Társkeresők. Húspiac, ahol mindenki megtalálhatja a virtuális világban az igényeinek megfelelőt, korban, kiállásban, tevékenységben, munkában, végzettségben mérve. Természetesen a fotó fog dominálni, amit ízekre szedve ki lehet elemezni, hogy néz ki, hogyan öltözik, milyen a testalkata, hol készült a kép stb. Ha ez alapján tetszik, és még a paraméterei is megfelelőnek bizonyulnak, ráadásul  kommunikálni is lehet vele, jöhet az első randi, ami képes egészen mást hozni mint a virtuális világ. Szembesülnek a valósággal, ahol nincs Photoshop, kedvező beállítás, ám van stílus, energetika. Ebben minden benne van, az is, ami látszik, az is, ami nem, magában foglalja az egész embert, ami sokszor egész más, mint a weboldalon.

A játszmák ezután folytatódnak. Jön a kalibrálás, ami azt hivatott szolgálni, hogy ÉN különb és jobb vagyok, mint TE. Miért? Mert fél. Fél egész lényét megmutatni, hisz takargatja a sérüléseit. Jön az őszintétlenség, az érzelmek fel nem vállalása, hisz csak egy egészséges, önmagáért felelősséget vállaló ember képes felvállalni mit gondol és érez.  

Ezért nehéz jól ismerkedni, és még nehezebb megtalálni az igazit, ám nem reménytelen. Igenis remek embereket ismerek, akik szinglik, csak fel kell ismerjék, hogy miért szinglik.

Kezeljétek rugalmasan ezt a cikket, hadd menjen át a valódi mondanivalója.

Ha pedig elég a szingli életből, várlak önismereti tanfolyamaimon, vagy a Szingli lét FB csoportban.

A nők párkapcsolati választásai, későbbi kapcsolatainak minősége sok kérdést felvet, így előbb-utóbb eljutunk a szülői mintákhoz. Az anyával való kapcsolat elsődlegességet élvez ennek boncolgatása közben, azonban méltatlanul kevés szó illeti az apákat, akiknek a legújabb kutatási eredmények alapján, igenis nagy szerepük van lányuk párkapcsolati életére.

Ha a sorskönyv elméletét elővesszük, és végig gondoljuk, hogy pici babaként, gyermekként hozunk döntéseket későbbi életünkre vonatkozóan, talán egyértelművé válik, hogy az érzelmileg elérhető apa, aki a külvilágot eleveníti meg egy kislány számára, miért nyújt érzelmi biztonságot és állandóságot a gyermeke részére, elősegítve a jó párválasztást is. Nagyon fontos figyelembe venni, hogy az apa, nem csupán a vér szerinti szülőt jelenti, hanem a nevelőszülőt is.

De nézzük sorra mivel, hogyan hat az apa a kislánya későbbi párválasztására.

Külvilág, akit az apa testesít meg. Az édesanyák jelentik a babáknak az életben maradást, a belső lelki biztonságot, egy testben, egy lélekben fejlődik a magzat az anyával, aki a születése után még 6 évig nyújtja a saját aurájában a belső nyugalmat, békét, harmóniát. Az apa, a maga „kívülállóságával” megtestesíti a pici számára a külvilágot, azt az első tapasztalati élményt, amivel szembesül a gyermek születése után a világgal. Amit az apa nyújt a gyermeke számára érzelmekben, biztonságban, arról a picike baba levonja a következtetést a világról. Ha az apukám biztonságot, békét, nyugalmat ad nekem, akkor a világ is biztonságos, békés és nyugodt, azaz kellő bizalommal tudok fordulni a külvilághoz, majd leendő kapcsolataim felé. Ez az a bizalom, amivel később fordulni fog a felnőtt lánygyermek a férfiak felé ismerkedéskor.

Nézzünk csak konkrétumokat. Akinek az apával való kapcsolata bizalomra épült, megbízik a közeledő férfiban. Azt fogja érezni, hogy bátran kifejezheti érzéseit, hisz biztonságban van. Ezzel szemben, akinek hiányzott mindez, az nem tud bizalmat érezni, folyamatosan ellentmondásba kerül önmagával, megkérdőjelezi, hogy valóban jó szándék vezérli-e a másikat, majd minden adódó negatív jelre visszahúzódik. Egy szóval bizalmatlan, és ezt a bizalmatlanságot nagyon nehezen lehet áttörni. Ha valakinek sikerül, meg kell, hogy becsülje, mert ellenkező esetben még inkább magába fog fordulni a nő.

Önbizalom. Örök téma, és kedves apukák, nevelő apukák, jó, ha tudjátok, hogy lánygyermeketek önbizalmáért javarészt Ti vagytok a felelősek. Mivel 1. számú férfiként vagytok jelen az életében, a véleményetek, a hozzáállásotok, a mondataitok, mind irányítják a kislányban kialakuló Nőt. Az objektív hozzáállásotokkal reális gondolkodáshoz, míg értékeinek hangsúlyozásával egészséges önbizalom kialakításához segítitek elő. Az anyukák természetüknél fogva gondoskodóbbak, lágyabb a szívük gyermekük felé, olykor talán elfogultak is, így egy férfi szava meghatározóbb, jelentősebb ebből a szempontból is. Dicsérjétek bátran, akár külső, vagy belső értékekről van szó, hadd legyen tudatában a kislány mindezzel.

Öntudatos nő. Igazi öntudatos nőt szeretne mindenki nevelni. Ehhez elengedhetetlen az apával együtt töltött minőségi idő. Kezdetben a biztonságot adó ölelés, ringatás, altatás, majd az önfeledt játék, séta, kirándulás, sport, mély beszélgetések, és a többi. A beszélgetések során egy férfi képes úgy kifejezésre juttatni a negatív dolgait, személyiségrészeit a lányának, hogy az tanulni tudjon belőle. Objektív képet nyújt a kislánynak, amiből a helyes önismeret táplálkozni tud. Ezek kellenek az öntudatos nőnek, aki nem fog megelégedni szeretői státusszal, elnyomó kapcsolatokkal. Erre van szüksége ahhoz is, hogy tudja ő bármire képes, bármit elérhet az életben.

Férfi minta. Hogy viselkedik az apukám, mint férfi. Milyen a külleme, a jelleme, a nőkhöz való hozzáállása? Mindent megszerel, besegít a háztartásban, munkamániás, vagy függőséggel tele? Minden, amit egy felnőtt apuka képvisel, azt adja át követendő, vagy pont ellenkezőleg, nem követendő példaként a lányának. Első szerelem az apa. Olyan férfit szeretne tudat alatt a felnőtt kislány, mint az apukája, hisz számára Ő a hős, a minden, a tökéletes, és Ő tökéleteset akar. Hozzáteszem, hogy erről még kislány korában fog dönteni, és a tudatalattija fogja őt mozgatni.

Párkapcsolati bánásmód minta. A kislány végig nézi, hogyan bánik az anyukájával az apukája. Ebben szocializálódik, ez számára a természetes. Ahogyan az én apukám bánik az anyukámmal, az a természetes, az a követendő, és mindenekelőtt azt a viselkedést tanulom meg az anyukámtól, ahogyan abban a relációban viselkedni lehetséges. Ha tisztességesen, becsületesen, szépen bánik és beszél az anyukával a férfi, úgy a kislánya számára az lesz a természetes, hogy vele is szépen bánnak. Ha bántják, szidják az anyát, ő úgy fogja megélni, hogy ez a nők sorsa.

Az érzelmileg elérhető férfi, kislánya számára előre vetíti, hogy majdani párjának is elérhetőnek kell lennie, szóba sem fog olyannal állni, aki játszadozik az érzéseivel, ám az aki megszokta, hogy számára apja érzelmileg elérhetetlen, az olyan partnereket fog választani, akik szintén elérhetetlenek számára. Kiszolgáltatottá teszi magát, és érzelmileg saját magát fogja elértékteleníteni.

Apákról beszélünk, és teljesen mindegy, hogy nevelő apákról, vagy édesapákról, hisz sokszor a mostohából lesz igazi édesapa. A felelősség mindkét esetben óriási, és ennek tudtában kell neveljétek a kislányokat.

Az emberi játszmák mindig újabbnál újabb termékeket dobnak a piacra, alkalmazkodva a piaci igényekhez. Egyre durvább és fondorlatosabb játszmákat használnak az emberek, lehetőleg felváltva alkalmazva annak megfelelően, kire hogyan lehet leginkább hatni.

Párkapcsolati coachként párkeresőkkel is van dolgom.  Egyik ügyféllel megbeszéljük, hogy igen az a nő most a tartalék, akit elő lehet venni, ha nem sikerülne a másik hárommal a randi, mert annyira azért nem tetszik, míg más esetekben kielemezve a szituációkat rájövünk, hogy épp az ügyfelet rakták hintába és lebegtetik, így ismerem mindkét oldal érzelmeit.

A lebegtetés olyan, mint amikor olvasnak egy könyvet, amit feltesznek a könyvespolcra, és ha épp olvasgatni szeretnének belőle pár oldalt, akkor előveszik, kicsit játszanak vele, lapozgatják, majd újabb játszmákat alkalmazva visszateszik a polcra, azaz félredobják egy időre.  

Az ismerkedés elején ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy a fiú búcsúzáskor azt mondja a lánynak, majd hívlak… nyitva hagyja kiskaput. Mit gondol közben? Jó-jó, de biztos akad itt jobb is. A lányban pedig elindított egy folyamatot: tetszem neki, majd hív….csak győzze kivárni.

Párkapcsolatban sem működik másként. Igazából nem kell neki a másik, nem akar vele komolyabb kapcsolatot, de ha öntudatra ébred a társ és eldönti, hogy felhagy a méltatlan, sehová nem vezető viszonnyal, emberünk bűbájos szavakkal, megfontolt szép mondatokkal édesgeti magához vissza, és újra kezdődik minden. Ha példán át szeretnénk vinni: Adott egy szakító pár, egyik szétválni akar a másik nem, megbeszélik, hogy adnak pár hét gondolkodási időt maguknak. Aztán az a fél, aki a szakítást kezdeményezte, lebegtetésbe kezd. Randira hívja partnerét, egyértelműen kezdeményez, akár intim kapcsolatot is, majd másnap eltűnik. Felhívta arra a másik figyelmét, hogy itt vagyok, elérhető vagyok számodra érzelmileg, testileg, lelkileg, a másik arra gondol, hogy folytatják a kapcsolatukat. Aztán jön az újabb szenvedés, amikor felismeri, hogy szó sincs itt normál kapcsolatról.

Miért csinálja? Mi haszna belőle a lebegtetőnek? Energia. A figyelem az egyik legjobb energiaforrás. Szüksége van a másik ember figyelmére ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében, hogy megfelelő önbizalma legyen. Az életben maradáshoz megfelelő mennyiségű emberi kommunikációra, figyelemre van szükségünk, lásd Eric Berne SZTROK kosár elméletét, amelyben minden nap be kell gyűjteni a kosárnyi egységnyi elismerést, azaz SZTROK-ot ahhoz, hogy életben maradjunk, ha nem megy pozitív értelemben a begyűjtés, akkor megy negatív emberi játszma formájában, de a kosárnak tele kell lennie. Lásd, vagy beszélünk, kirándulunk, együtt vagyunk a párunkkal, vagy veszekszünk egész nap.

A lebegtetett fellelkesült, jól érezték az alatt az 1 éjszaka alatt magukat, reményt keltettek benne, kedvesek voltak vele. Ő ettől pillanatnyi boldogságában megnyitotta a figyelmét a másik felé. Mivel úgy gondolja, ez egyértelműen a kapcsolat folytatására utal, ezért keresni fogja a másikat, aki csak energiát akar. Minél jobban szenved a lebegtetett, annál nagyobb energiát nyer a lebegtető. Tudatalatti a döntés és a játszma, ám annál kegyetlenebb. A lebegtetett hívja, ám a lebegtető nem veszi fel a telefont, nem hívja vissza, keresi, ír, míg a lebegtető órákkal később válaszol, vagy soha. Ettől a lebegtetett szenved, a gondolatai folyton a lebegtető körül járnak: miért nem vette fel, miért nem hívott vissza, miért nem válaszol? Odaadja magát, az energetikáját, ami megtölti a másik ember SZTROK kosarát, hisz valaki foglalkozik vele, valakinek fontos, valaki kedveli. Ez egy egyirányú kapcsolat, amiből az egyik töltekezik a másik lemerül, semmiképpen sem építő és semmi kölcsönösség nincs benne.

Kik alkalmazzák, honnan ered? Azok a felnőttek, akiket gyerekkorban hideg érzelmekkel kezeltek, szüleik nem voltak számukra érzelmileg elérhetőek, felnőtt korukban bizonytalanul kötődnek, kapcsolataikban szorongók, nyitva hagyják a lehetőségeket, nem tudják egyértelműen lezárni a kapcsolatot, hisz ebben is bizonytalanok.

Kivel lehet mindezt megtenni? Aki nem ismeri fel, és aki szintén bizonytalan. A megoldás annak a kezében van, aki tudja mit akar, el is mondja, majd le is zárja. Ehhez kell az önbizalom, és az önbecsülés, hisz azt, hogy hogyan bánnak veled Te határozod meg. Ha Te tudod, hogy eddig és nem tovább, akkor azt be is fogod tartani.  

Boldog akarok lenni, de mégis boldogtalan vagyok. Szeretném, ha szeretnének, és viszont szerethetek, mégis magányosan élek. Nem értem.

Sokkal gyakrabban fordulnak elő ezek a mondatok a Lélekkuckómban, mint azt gondolnátok. A boldogság és a jó közérzet minden ember joga, lehetősége, azonban arról már kevesebb szó esik, hogy mégis nagyon kevesen tapasztalják meg, és lesznek valóban boldogok.

A boldogság, amit legalábbis annak képzelünk nem egy állandó állapot. Elönti az embert a boldogság nagyszerű érzése, amikor szerelmes lesz, gyermeke születik, éppen házasodik, vagy a gyermeke életében végbement csodákat látja és elönti a csoda megtapasztalásának az öröme.

Ezt várjuk, ezt reméljük, és azzal mindenki tisztában van, hogy ez nem egy állandóság, hisz képtelenség napi szinten produkálni azokat az állapotokat, amik egy kisbaba megszületésével, vagy a boldogító igen kimondásával egyenértékűek lennének. Pillanatnyi érzésekről beszélünk, amik feldobnak, és felrepítenek magasságokba érzelmileg, azonban nincsenek jelen állandó jelleggel az életünkben, nekünk azonban a boldogsághoz állandóságra van szükségünk. Állandóan jelen lévő jó közérzetre, kellemes belső nyugodtságra, és feszültségmentes életre.

A jó hír az, hogy ezt mindenki elérheti, a rossz, hogy ezért keményen meg kell dolgozni.

Miért keményen? Mert életünk első 25 évét azzal töltjük, hogy frusztrációs forrásokat gyűjtsünk magunknak. Megszületünk egy alaptermészettel, amit nevelni próbálnak, azaz kicsit elnyomni, kicsit olyanná formálni, mint a nevelő szülő, vagy olyan emberré, aki mindig azt csinálja, amit mondanak neki, és nincs önálló véleménye, ám jól manipulálható. Legalábbis rosszabb esetekben, mert ha jól szeretnek valakit, annak figyelembe veszik a természetét is. A mérgező szülők remekül érvényesítik azon tulajdonságukat, hogyan kell egy érzelmileg meggyötört, megtört, vagy szeretetét kifejezni nem tudó emberpalántát nevelni. Aztán jön a szocializáció, ahol mindenki kiskakas, mindenki a saját akaratát akarja érvényesíteni és lehetőleg elnyomni a másikat, és a fején táncolva megmutatni, hogy ő a legény a gáton.

Ha még nem szereztél eddig sebeket, akkor jönnek az első szerelmek, csalódások, megcsalás, szakítás, hazugságok megtapasztalása, és az érzelmi hullámvölgyek, az élet nagy tanításai. Ha jól meggondoljuk eljutottál oda, hogy az eredeti természeted kifordult magából. Bántottak, tehát védekezned kell, hogy ne tudjanak bántani. Ha hazudott, lenézett, megbántott, becsapott egy barát, már nem akarsz barátokat. Ha megcsaltak, kihasználtak, hazudtak, már nem akarsz párkapcsolatot. Nem azért, mert nem vágysz rá, hanem azért, mert félsz attól, hogy bántani fog.

Ezen a ponton kell önismereti munkába kezdeni, ha rájöttél, hogy vágysz valamire, de sokkal jobban félsz tőle.

Mindegy milyen módszerrel teszed, hisz Te fogod egyedül elérni az eredményeidet, az viszont nagyon fontos, hogy olyan embert válassz segítődként, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Erre azért van szükség, mert a sok negatív hatás következtében elkanyarodtál az eredeti természetedtől, amiben jól érzed magadat, hisz eredetileg nem hazudott senki a szemedbe, eredendően bíztál az emberekben, tehát erre emlékeztetni is kell lépten-nyomon: jó ember vagy, csak hidd el magadról. Aki nem fogad el, az folyamatosan azt erősíti benned, hogy nem vagy elég jó, és erre nincs szükséged. Ő nem lesz a Te segítőd, sőt az sem, aki mindig mindent jobban tud, mint Te és majd megmutatja neked.

Ha az önismereti utadon elindulsz, lesznek felismerések, amik rávilágítanak érzésekre, viselkedésekre, és ahogy megérted a miértjét, önmagától kezd megváltozni a hozzáállásod. Ami eddig nyomógombként működésbe hozott egy félelemből eredő védekező reakciót, az megszűnik. Lásd nem merted önmagadat adni egy helyzetben, ez megváltozik és szépen lassan kimondod mit érzel, vagy gondolsz. Ettől egyre jobban érzed magadat a bőrödben, és szépen lassan azt veszed észre, hogy valami elindult, valami megváltozott, valamitől jobban érzed magadat, és valamitől boldog lettél. Nem a szituációk változnak meg, csupán a saját hozzáállásod. Ez a boldogsághoz vezető út, és az önismeret az, ami képes segíteni eljutni hozzá.

A munkamánia éppúgy szenvedélybetegség, mint az alkoholizmus, vagy a gyógyszerfüggéség, és hasonlóképp romba dönti a családokat azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a főszereplő elmondhatja magáról, Ő a családjáért áldozza fel magát….vagy mégsem?

A munkamániás gondolatai folyamatosan az elvégzendő feladatai körül forognak. Ezzel ébred, ebben mozog egész nap, és este ezzel fekszik. Folyamatos stresszben él, hisz a teljesítménytől kapja a pozitív megerősítést, azaz minél többet, minél jobban dolgozik, minél különlegesebb, egyszerűbb, jobb, tökéletesebb megoldással végzi el az adott feladatát, annál jobban fogják szeretni. Igen bármilyen meglepő innen ered a munkamánia. Csak akkor vagyok elfogadható, szerethető mások számára, ha minél többet dolgozom.

Olyan ez, mint az összes klasszikus szenvedélybetegség, elindul valaki az úton, és egyre mélyebbre süllyed. Kezdetben csak több időt tölt munkával, megérzi milyen jó dolog a belőle kapott elismerés, majd még többet, még többet dolgozik, egészen addig, amíg eljut oda, hogy nem tud már nemet mondani az új feladatokra. Azt is bevállalja, amire már sem ereje, sem ideje nincs, de hajtja a vére, az elismerés iránti vágy, ami immár kielégíthetetlen kereteket öltött. A munka delegálása nagyon jó lenne, azonban nem bízik abban, hogy a másik ember is el tudja végezni ilyen szakértelemmel, és ebben van is valami, hisz a maximális tökéletességre hajt. Ezen a ponton már megjelentek a testi tünetek: stressz okozta, emésztési panaszok, alvásproblémák, pánikrohamok, szív- és érrendszeri problémák, magas vérnyomás stb. A munka okozta örömökről egész véletlenül szó sem esik, hisz számára nem élvezetes a munka, hanem maga a cél, a megoldás okozta elismerés élteti, ezért stresszel, mert abba bele pusztulna, ha valamit elrontana, ha nem sikerülne megoldania.

Mit okoz ez a párkapcsolatokban?

Társas magányt. Egy párkapcsolat akkor működőképes, ha mindkét oldalról megmutatkozik az igény arra, hogy közösen töltsék el a szabadidejüket olyan tevékenységgel, ami mindkét fél számára pozitív töltést biztosít. Lásd beszélgetések, időtöltések, minőségi idő, intimitás. Szeretet, tisztelet, figyelem minden benne van. Mi kell ezekhez a tevékenységekhez? Idő. Mije nincs a munkamániásnak? Ideje. Aki munkahelyen dolgozik haza se megy, akinek megoldott a távoli munkavégzés, otthon fog irodát csinálni a hálószobából.

A munkamániás folyamatos feszültségben él, megoldandó feladatokban gondolkodik, amik majd valamikor ki fogják elégíteni az elismerés iránti vágyát. Egyszer…majd…azaz soha, hisz nem a jelenben él, hanem egy elképzelt jövőben, aminek az érdekében rengeteget dolgozik, és még többet fog. Ha valaki egy ilyen állapotában van, odamegy hozzá a párja, és felveti a mikor tudunk beszélni témát, nagy valószínűséggel azt a választ fogja kapni, hogy majd. Eltelik 10-20-30 perc, majd a vacsora, az este, és még mindig várja. Várja az ágyban, persze várhatja, hisz valami fontosabb dolga van. Így telnek a hetek, hónapok, évek, és a munkamániás lassan beszűkül.

Már nem beszélnek meg napközbeni „randikat”, hisz úgy sem fog odaérni. Nincsenek mély beszélgetések, hisz nincs rá idő, nem mennek közös programokra, hisz a munka fontosabb. A párja egy ideig még próbálkozik, aztán rájön, hogy nincs értelme. A világ bezárult. Ha akadályozzák a munkavégzésben nagyon erős feszültséggel reagál, „hagyjál már”, „most nem érek rá”, „meg kell oldanom, mert baj van” és a többi…

Ha szembesíted mániájával tagadásba menekül. Az élet értelme számára a munka, így elvenni sem lehet tőle, háttérbe került a párkapcsolat, a család, a barátok, a szórakozás, ezáltal minden, ami képes lenne kikapcsolni. A szenvedélybetegség egy ördögi kör, ami arról szól, hogy magát a szeretetet nem tudja befogadni, nem tud belőle töltekezni, tehát a megoldás ennek a kezelése, nem a mánia elvétele, a mánia önmagától tűnik el. . Meg kell tanulni szeretni és szeretve lenni, és azokat az örömöket befogadni, amit ez okoz. Ellenkező esetben olyan lesz, mint a drogos, aki leteszi a kábítószert, és alkoholra váltja.

A párkapcsolatban társas magányt eredményezhet a munkamánia, vagy a másik nemű megszerzését is munkának tekintheti valaki és ez esetben jön a vadászat. Mindig újabbat, másikat kell találnia. Az új megszerzése, ugyanolyan feladattá válik, és hasonló elismerésegységeket kap általa, mint a munkamánia által. 

A munkamániás is érző ember, úgy, mint mindenki más. Egy párkapcsolatban nagyon nehéz kezelni, kihozni a másikat, leginkább azért, mert fokozatosan alakul ki, és ha a másik fél fel meri hozni, mint problémát, a tagadáson túl még lelkiismeret-furdalást is fog okozni, hisz „értetek dolgozom”. Sok megértés, sok szeretet, és néha egy kis ”trükkösködés” is kell ahhoz, hogy kimozdíthatóvá váljon a másik. Meg kell találni a kapcsolódási pontokat, és észrevétlenül minél többször igényelni azt, mindezt lassan, óvatosan, és ügyesen. Ha végképp nem mozdul, mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni.

A házimunka akkor teher, ha nem szívesen végzik. Mosni, főzni, takarítani időigényes, és fárasztó. Ha hozzátesszük, hogy 1-2-3 gyermek óvodába, iskolába, külön órákra való eljuttatása, együtt tanulás, külön órák, versenyek, iskolai programok szintén nem kevés energiát emésztenek fel, elmondható, hogy naponta több órát töltünk láthatatlan, nem megfizetett munkával. 

Hogyan lesz ebből feszültség? Akkor, ha nincs megbecsülve, vagy teljesen csak az egyik félre hárul a láthatatlan munka elvégzése. 

Én csavarnék még egy nagyot a láthatatlan munka fogalmi körén, és a home office munkát végzőket is a láthatatlan munka fogalmába sorolnám. Ennek oka az, hogy sokan a mai napig csak azt tekintik munkának, ha bevonulnak reggel 8 órára egy munkahelyre, majd délután 16.30-kor elhagyják azt. Közben nyugodtan megreggeliznek, ebédelnek, kávéznak, valljuk be sokan a munkakeresést, ruhavásárlást is ez alatt az idő alatt végzik, és hangosan emlegetik milyen sokat dolgoznak. Számtalanszor odadobják annak, aki otthonról, vagy több helyen is dolgozik, hogy az nem igazi munka, jó neked ráérsz, sőt, ha valamire meg kell kérni valakit, biztos, hogy megtalálnak. Mi ez, ha nem láthatatlan munka? Bevallom, én irigylem azt, aki minden alól kihúzza magát azzal a mondatával, hogy Ő dolgozik, nem ér rá. Persze napközben minden olyan luxust, amire nincs ideje annak, aki otthonról dolgozik sikeresen el tud végezni.

Ha a párkapcsolatokra és a házimunkára leszűkítjük a kört, ott sincs ez másként. Többféle opció is működőképes. Legjobb felállás, ha mind a két fél kiveszi részét. Egyik viszi, másik hozza a gyerekeket, és megosztják a feladatokat. Ebben az esetben elmondható, hogy mindenki elégedett, hisz a munka megbecsülése egyértelmű, nyilván nem fogja szétszórva hagyni senki a zokniját, hisz együtt felelősek a rendért. A hangsúly a felelősségen van. Ha valaki felelősséget érez azért, hogy rend legyen, nem fogja lebecsülni azt a munkát, ami a pakolással, takarítással jár, azaz szétszórni sem fogja a dolgait.  Nincs feszültség, ami ebből adódna, hisz közösen végzett munka van.

Ha felborul az egyensúly, az azt jelenti, hogy valaki nem mutat igényt a tisztaságra, rendre, meleg ételre, vagy a tiszta ruhákra. Ez esetben nem fogja zavarni, ha ott marad a koszos tányér, és az sem, ha poros a lakás. Nincs is gond, ha egyik felet sem érdekli, de mi történik, ha egyiknek fontos, a másiknak nem?
Az fogja elvégezni a házimunkát, akit zavar. Ez a zavaró tényező az, ami mozgatja azt a felet, akire végül az egész háztartás rámarad. Akit nem zavar, a legnagyobb rumliba is le fog ülni olvasni, tévézni, pihenni. Aki pedig nem így képzeli, elkezdi a szélmalom harcot. Itt kezdődik a feszültség.

Napi szinten az egyik fél a saját munkája után áll neki a háztartásnak, míg a másik pihen, vagy ha munkamániás, otthonról is dolgozik. Szól egyszer, kétszer, sokszor, és nem változnak a dolgok. Vagyis mégis. Folyamatosan nő az a feszültség, ami egyrészt a fáradságból ered, másrészt abból, hogy nincs választása, ha nem végzi el, saját magának csinál még több felhalmozott munkát. Ez nagyon erős dühöt eredményezhet.

Lehet csavarni még egyet a történeten, ha otthonról dolgozik valaki, és mindenre ráér. Ráér reggel 8-ra bevinni a gyerekeket, értük menni, megfőzni, bevásárolni, elvinni a külön órákra mindegyiket, és kimosni, elpakolni, megvacsoráztatni, kitakarítani stb.…. közben ott a munkája, amire ugye ráér elvégezni, hisz otthon van. Mivel mindenre ráér, ezért természetes, hogy bármikor, bárhová csak úgy be kell ugrani, Ő lesz az, akit megkérnek, utasítanak. Mit tesz közben, hogy valóban végezzen? Szervez. Reggeltől estig mindent előre megszervez. Igyekszik a legrövidebb idő alatt végezni mindennel. Sorra halogatja a saját programokat, a kikapcsolódást, az agyában pedig fontossági sorrendben állnak az elintézendő feladatok.

Láthatatlan munkát végezni a legfárasztóbb dolog, sokkal fárasztóbb, mint látványosan dolgozni, és hangoztatni, ezt mindenki elhiheti.

Ha élete végén megkérdezzük az embereket, hogy volt-e résztvevője megcsalásnak, akár egyik, vagy másik oldalon, 80% fog igennel válaszolni.

A megcsalás szubjektív, egyéni megítélés alapján határozzuk meg. Van aki megcsalásnak minősíti, ha a párja flörtöl, és olyan is akad, aki az érzelemmentes szexet egy harmadik féllel abszolút elfogadottnak tartja. A hűtlenség az, amit Te hűtlenségként élsz meg. Párkapcsolatban szükséges erről beszélni, már csak azért is, hogy mindenki képben legyen a másik érzelmeivel. Ha egyik fél tud arról, hogy a társát rosszul érinti, ha a szeme előtt flörtöl, akkor egészen addig, amíg betartja, hogy ezt kerülje, rendben mennek a dolgok.

Abban a pillanatban, amikor a társ szeme előtt fogja művelni, a másik tudtára adja, hogy nem érdeklik az érzései, nem érdekli a fájdalma, azaz egy érdektelen ember számára. Ez esetben már végig kell gondolni, érdemes-e ezzel az emberrel tovább egy kapcsolatban működni. Ez az ember tiszteletlen, érzéketlen, lekezelő, és gátlástalan.  

De mi vezet a megcsalásig? Családi minta, gének, habitus, szülői kötődési minta, rossz kapcsolat, önbecsülés hiánya, elhanyagoltság érzése? Mindenki döntse el magában. Egy biztos, aki egyszer csal, megteszi többször is, és ennek oka van.

Az okokat pedig belül kell keresni. Mindenki boldogságra, testi-lelki jólétre törekszik, olyan kapcsolatra, ahol megbecsülik, tisztelik, szeretik és kielégítik testi-lelki szükségleteit is. Egy jól működő házasságban ez így is van, leginkább akkor, ha közel áll a 2 ember a lelki harmóniához. De mi történik, ha az egyik önbizalomhiányos, hozta magával a kötődés nem kielégítő mintáját, és anyuka folyton piszkálta, nem volt jó soha semmire? Szeretetre vágyik folyamatosan. Ez a fajta vágya, szinte kielégíthetetlen. Egy hosszabb kapcsolatban bizonytalan lesz, és előbb-utóbb felmerül az a gondolata, hogy Ő ezt most itt, nem kapja meg, tehát valahonnan pótolni kell. Jól jön egy kolléga/nő, vagy család barát aki némi figyelmet szentel neki, ezzel elkezdődik a játszma. Elsírja bánatát, milyen rossz sorsa van, ezt, vagy azt nem kapja meg az asszonytól/férjtől. A 3. számára ugyanolyan fontos, hogy Ő abban a relációban egy olyan szerepet töltsön be, ami pozitív számára, ezért el fogja játszani a megértő szeretőt, aki meghallgatja, akire számíthat.

Dr. Almássi Kitti előadásában úgy fogalmazott, hogy olyan embernél, akinél otthon lapos a szex, a szeretőnek mindig óriási orgazmusa van. Ennek az az oka, hogy akkor lehet valakit megkaparintani egy kapcsolatból, ha mást adok neki, mint amit a házasságában kap. Ha nem kap elég, jó minőségű szexualitást, akkor majd a szerető megadja neki, akár színjáték útján is, hisz ha meg akarja tartani, olyan visszajelzéseket kell kapjon a megcsaló, amiből érzi, hogy mennyire jó. Mivel a szerető üzenete folyamatosan az, hogy mennyire jó, különleges, és fantasztikus ember a félrelépő fél, ezért úgy is fog viselkedni. Szuper hallgatóság, megértő, és igazi lepedőakrobata. Megteremtik egymás valóságát: kielégítik a másik vágyát, kívánságát, úgy viselkednek ahogyan a másik elvárja, azaz egymásnak jó szeretői lesznek. Ha ugyanez a szerető megjelenne 2 bőrönddel az ajtó előtt, már más lenne a helyzet.

Ha úgy tetszik, ez egy álom, ami tölti kicsit az egót, majd amikor kiderül egyik, másik félnek, hogy nem látja mögötte az embert, a személyiségét, csak a vágyai kielégítésének forrását, akkor ezek a kapcsolatok szétmennek.

Mi történik, ha elmarad az érdeklődés a kapcsolatban? Egyik fél huzamosabb ideig érezteti a másikkal, hogy nem érdeklődik felőle, nem kíváncsi rá, nem kívánja az együttléteket, az intim beszélgetéseket, a közös programokat? Azt sugallja ezzel a másiknak, hogy Te egy értéktelen ember vagy, akire senki nem kíváncsi, nem vagy fontos. Lehet ebben élni? El kell-e viselni, hogy az érintésre, simogatásra, beszélgetésre, bulikra, programokra vágyó fél semmit meg ne kapjon? Hibázik-e, ha másnál, máshol keresi mindezt? Mi történik, ha nem kap semmit? Elfogadja, hogy a párja nem mutat érdeklődést irányába, esetleg a társa mással éli ki a vágyait, csupán a család összetartása miatt látszatkapcsolatot tart fenn, de az Ő igényit már nem kívánja kielégíteni. Ideig-óráig biztosan, aztán fellázad, hisz emberből van. A lázadás hogyanja, mikéntje már habitustól függ. Kilép, szeretőt tart, megelégszik a veszekedések adta feltöltekezésekkel.

Attól függően, hogy együtt kíván-e maradni jelenlegi párkapcsolatával, úgy fog viselkedni. Ha tetszik a szeretők tartása, jó érzés prostituáltakkal együtt lenni, akkor elhalmozza ajándékokkal a társát. Ékszer, autó, virág, vagy a társ által rég áhított tárgy, amit közösen megvesznek. Dr. Almási Kitti szerint ennek az az oka, hogy tudja, valamit elvett a párkapcsolatától.

No, de hogyan viselkedik az, aki már nem akar a párkapcsolatában maradni, azaz a szerető szintet lépett és leendő párkapcsolatban gondolkodik a félrelépő fél? Érdektelenné válik otthon, elfelejti a házassági évfordulót, a megbeszélt találkozókat, hisz számára ez már a múlt, nem fontos.

A megcsalásban mindenki sérül, viszont saját felelősség eldönteni hogyan tovább. Kilépsz, vagy maradsz, de a saját akaratod szerint dönts.

A szexualitásban mindent szabad, és minden megengedett, ami a két ember számára kölcsönösen elfogadható, és pozitív élményként éli meg. Az összhangban, és jól működő intimitás igazi kincs, míg annak hiánya, vagy eltérő igénye nincs jó hatással a kapcsolatra.

Az együttlétek során kifejezik a párok egymás iránti érdeklődésüket, figyelmüket, odaadásukat, szeretetüket, figyelmességüket, elfogadásukat, és olyan élményeket élnek meg ketten, ami csak rájuk tartozik, a kettőjük titka. Sok minden megvalósul benne, amire egy kapcsolatnak szüksége van, elmondható, hogy az egyik legerősebb forrása a pozitív töltéseknek.

A test és lélek együttesen veszi ki a pozitívumokat egy-egy szexuális élményből. Önbizalmat ad, hisz folyamatos érdeklődéssel van valaki felénk, kívánatosnak tart, elfogad a magunk tökéletlenségével, apró zsírpárnáival, és úgy szeret, ahogyan vagyunk. Az énkép pozitív alakulására erős hatást tudnak gyakorolni ezek a tények. A simogatás, ölelés olyan testi kontaktok, amik szeretetet hordoznak magukban, a hiányát nem lehet pótolni. A kiegyensúlyozottság egyik támogatói a boldogsághormonok, amik orgazmus előtt termelődő oxitocin hatására megszaporodnak az agyban. Mivel a jó hangulatért részben ők felelnek, ezért hozzájárulnak a depresszió csökkentéséhez.

Ha a lelki hatásokat tekintjük, sokat képes hozzátenni a jó szexuális kapcsolat az életünkhöz, de milyen lelki hatásai vannak annak, ha bármilyen okból nincs erre lehetőségünk? A testi érintés hiányérzete fogalmazódik meg elsőként az emberekben. A HIÁNY az, amit akár megfogalmaz, akár nem, de elindít egy folyamatot. Senki nem ölel, nem simogat, azaz senkinek nem vagyok fontos, tehát értéktelenebb vagyok másoknál. Akárhogy is nézzük, ez önbizalomromboló, énképet negatívan befolyásoló, frusztráló hatású, és okozhat érzelmi zavarokat. Ha őszinték akarunk lenni megnöveli a stressz szintet is, jól érezhető feszültség veszi körbe az embert. Ha hosszabb távon nézzük a hatásait, képes belevinni a depresszióba.

A lelki hatásokon túl, nem tekinthetünk el a testre gyakorolt jótékony hatásoktól sem. A testmozgás és orgazmus hatására fokozódik a vérkeringés, a légzésszám megnő, erősebben égetjük a kalóriákat, fokozódik a bélműködés, mindez jótékony élettani hatásokkal bír. Izomformáló hatása nyilván nem lesz szembetűnő, de nem tekinthetünk el ettől a ténytől sem.

A hormonális változások hatásairól mindenképpen beszélni kell. A kielégítő szexuális tevékenység fokozza a nőkben az ösztrogén termelődését, ami a fogamzóképességre, a premenstruációs tüneteinek a csökkentésére, az apróbb ráncok kisimítására, és az arcbőr feszesítésére jótékony hatással van, és a menopauza után lassítja a csontok gyengülését is.

Az oxitocin termelődés hozzájárul a fájdalomcsillapításhoz, sőt csökkenti a szorongást és félelmet is. Ha hozzátesszük, hogy jelentős mértékben szabadul fel az orgazmus során, érthetővé válik depressziómegelőző hatása is, sőt az alvásra gyakorolt jótékony hatástól sem tekinthetünk el.

A heti rendszerességgel nemi életet élők vérében magasabb az immunglobulin szint, ami egy fehérje, és a kórokozók elleni védekezésben vesz részt, ezáltal hozzájárul az immunrendszer megerősödéséhez.

Mi történik a testtel, ha az intimitást nem kapja meg? Leginkább a női szervezetet viseli meg a szexualitás hiánya. A hosszabb kimaradás csökkenti a libidót, a hüvely nedvesedése nehezebbé válik, gyengülhet a hüvely fala, ami fájdalmassá teheti a későbbi szeretkezéseket, ami leginkább a menopauzába lépett nőket érinti.

A férfiak esetében merevedési zavarokat okozhat a hosszú kimaradás, hozzásegítve a magasabb stressz szintet.

Hogy jó dolgot is megemlítsünk a szexmentességre, természetesen a szexuális betegségektől, fertőzésektől megvéd, és a kóros baktériumok továbbjutását is megakadályozza.

Szexszel, vagy szex nélkül, nem mindig van lehetőség megválasztani mit szeretne az ember, azonban ha adott hozzá a megfelelő partner, érdemes élni a lehetőséggel. Fiatal, középkorú, vagy idősebb korosztály, az intimitás szempontjából mindegy, hisz természetes része kell legyen az életünknek szeretni, szeretve lenni, és a test adta örömöket jó érzéssel fogadni egész életünk folyamán.

Egészséges nárcizmus mindannyiunkban van, hisz sokszor ez a képesség segít minket ahhoz, hogy objektíven látva magunkat, kellő önbizalommal rendelkezve lépjünk fel bizonyos helyzetekben, és szeressük önmagunkat.

A nárcisztikus személyiségzavar már messze áll az egészséges fogalmától, érdemes megérteni miért. Valószínűleg kora gyerekkori sérülések az okozói, amik leginkább arra irányultak, hogy alkalmatlanok, nem elég jók, kiéleződik ha testvér esetén a szülő mindenben annak nagyságát, különlegességét hangsúlyozza, szemben a leendő nárcisztikussal, aki bezzeg sehol sincs ahhoz képest. Nárcisztikus anya, vagy apa a saját gyermekétől is különbnek érzi magát, uralkodásában elnyomja a kiskorút, és mintájával előrevetíti a jövőjét.

Az alacsony önértékelést, önmagával szembeni elégedetlenséget ellensúlyozza a személyiségzavarral, ami egyenlő a túlzott önimádattal. Mindenkinél szebb, jobb, különb, tehetségesebb, neki minden jár, másokkal szemben pedig elnyomással juttatja mindezt kifejezésre, amiben kényelmetlenül, sőt néha megalázva érezheti magát a beszélgetőtárs.

Hogyan működhet a párkapcsolatában?

A kezdetekkor szépen vetíti a tökéletes társat, akire a másiknak szüksége van. Sikerorientált, tehát, ha azt a célt tűzte ki magának, hogy megszerez, meg is fog. Bebizonyítja, Ő az, akire szükséged van. Nem a másik ember érdekli, nem a szeretet mozgatja, egyszerűen a célja, sikere.

A kalibráció nagyon hamar felüti fejét, a párjának lekicsinylése, leértékelése számára szükségszerű, hisz így tudja önmaga nagyszerűségét fenntartani. Felsőbbrendűnek, különbnek gondolja magát, a másikat pedig egy szolgálónak, akinek kötelessége a felséget szolgálni. Stílusában, mondanivalójában, viselkedésében abszolút képviseli a nem vagy elég jó hozzám, Te senki vagy, én vagyok a minden gondolatiságát.

Mondhatnánk, hogy itt álljunk meg, keress másik balekot, de zsák a foltján alapon, biztosan talál magának valakit, aki elnyomható. Ha a kezdeti kalibrációkon túl van és sikeresen felül kerekedett valakin, elindul a függésben tartás. Az alárendelt pozíciónak az a lényege, hogy szabad akaratából ne tudjon elmenekülni, kiszállni a kapcsolatból a párja. Nem látja, hogy a társa egy különálló személyiség, egyszerűen használni kívánja, a saját érdekeinek megfelelően, hisz úgy gondolja, azért létezik, hogy kiszolgálja az igényeit.

Természetesen nem fogja érdekelni a partnere akkor, ha neki támad kedve lépni, dobni fogja, mint egy rongyot, akkor, amikor neki tetszik, és mindezért az élettársa lesz a hibás.

A társ megkapta a tökéletes bilincseket kezére, lábára. Önbizalmában abszolút megtörik, hisz abban a térben létezik, ahol eltartják, függésben tartják, lenyomják, értéktelennek titulálják, és elhitetik vele, hogy egy senki, akinek az a dolga, hogy a nagy embert szolgálja, hisz az csodaszámba menő különlegességének köszönhetően megérdemli a különleges bánásmódot.

Kérdezhetnénk miért nem áll ki magáért és mondja azt, nincs igazad, nem tetszik? Mert a szembeszegülés dühkitörést eredményez. A nárcisztikus dühe pedig kiszámíthatatlan. Testi, lelki bántalmazásban is megnyilvánulhat, aminek a vége az, hogy még erősebben definiálja a másik értéktelenségét. Egy érző embert napokra-hetekre kivon a forgalomból egy nárcisztikus, aki a legnagyobb önbizalommal húzza le a másikat, a legfájóbb pontokon megrugdosva. Egy megtört önbizalmú ember nem tud felállni és továbblépni, nem foglalkozva ezzel. Mit gondolhat erről? Talán azt, hogy amíg nem ellenkezik, nem kritizál, addig nincs baj, jobb a békesség, és ez így is van.

A szokatlan önzés, ahol minden arról szól, hogy ő boldog, kielégült legyen, annyi energiát igényel, hogy képtelen másoknak adni. A meghitt emberi kapcsolatok nem érdeklik, a hibáját soha nem fogja beismerni, helyette a párjának hibáztatása, a helyzet okolása kerül előtérbe minden esetben.

Szépíthetnék, sajnálhatnánk, de azt azért ki kell mondani, hogy bármennyire is szerencsétlen a saját lelkiállapotában, mégis mást nyomorít meg azért, hogy Ő jobban érezhesse magát. Erre pedig nem sokan kíváncsiak.

Minden embernek megvannak azok a személyes sérülései, amit akár tagad, akár bátran felvállal, de ott lakozik a szívében-lelkében.

A pároknak tisztában kell lenni azzal, hogy tökéletes, súrlódás nélküli, problémamentes kapcsolat nem létezik. Mindenkinek vannak nyomógombjai, melyek sérüléseket takarnak, amiket egy-egy szóval, mozdulattal, cselekedettel felszínre hozunk a másikban. Amikor életre kel az elfojtott emlék, a társ időutazóként újra átél egy számára fájó dolgot. Én vagyok az, aki ártatlan dolgot mondok, vagy teszek, és a társam lesz, aki ettől szenvedni fog. A legdurvább veszekedések robbannak így ki. Egyik feltesz egy kérdést, a másik nem erre reagál, hanem arra, ami vele történt anno 30 éve. Se egyik nem érti, se a másik, de mindenki szenved.

Ez egy körkörös folyamat, folyton előkerülő játszmák alapja, amivel szétmérgezik a kapcsolatukat, kivéve, ha a 2 ember azt mondja, hogy boldog akarok lenni, nem pedig egy érzelmi roncs.

Ha boldogságra szerződünk önmagunkkal és a társunkkal, akkor is adottak a 2 embernek a sérülései, csak abban mások, hogy megengedik maguknak az önismeretet és azt, hogy szembenézzenek önmagukkal, mire miért reagálnak feszülten, félelemmel teli, esetleg ordítva. Megértik önmagukat, a reakciójukat, elfogadják félelmeiket, fájdalmaikat, önmagukat.

A vitákat, veszekedéseket pedig nem a szőnyeg alá seprik, nem utálják emiatt a másikat, hanem megértik a miértjét, azaz a saját frusztrációjukat.

Itt csatlakozik be az őszinte beszélgetés. Ha megismerkedtünk saját lelkünkkel és meg tudtuk magunkról, hogy nekünk mi okoz problémát, akkor azt el is mondjuk a másiknak. pl.: „Nekem rosszul esik az, ha azt mondod vigyem ki a szemetet, mert nem tudom elviselni az utasítást, de ha úgy fogalmazol, hogy szeretnéd, ha kivinném, szívesen megteszem. Egyszerűen ideges leszek az utasítástól.”

Mit tesz erre az a társ, aki szereti a másikat, és szeretetben, szerelemben akar élni? Nem fog utasítást kiadni, sőt mindennemű hasonlóságot is kerülni fog, egészen addig, amíg nem akar kötekedni, veszekedést provokálni. Természetesen ez fordítva is igaz.

DE ehhez őszintének kell lenni, amitől sérülékennyé válik az ember, szinte meztelenné, ezért csak és kizárólag kölcsönös esetben kivitelezhető.

Mitől boldog egy kapcsolat? Attól, hogy szeretik egymást, tiszteletben tartják a másikat, megfelelő minőségi időt töltenek együtt, és megengedik maguknak, hogy boldogok legyenek.

A kapcsolatban én vagyok az egyik fél, aki maximálisan felelős a házasságért. Megtehetem, hogy boldog leszek benne, és úgy élem meg, mintha maga lenne a csoda, de az is az én felelősségem és választásom, ha kimondottan boldogtalan, rossz kapcsolatban maradok, vagy megalkotom azt.

A boldogság döntés kérdése. Eldöntöm kivel kerülök kapcsolatba, azaz kivel állok szóba, kinek adok arra lehetőséget, hogy egymásba szeressünk. A szerelem kialakulását követően minden nap döntök arról, hogyan közelítem meg a másikat, hogyan kommunikálok Vele, milyen módon töltöm el, és mennyi szabadidőt szánok rá. Eldöntöm a boldogságomat, eldöntöm, hogy jól érzem magamat és meg fogtok lepődni, de az is döntés kérdése, hogy megengedem-e neki, hogy bántson, sőt ha valamivel megbántott az is döntés, hogy elmondom-e neki, sőt az is, hogyan kommunikálom felé.

Nyilván 2 ember felelőssége az 1 párkapcsolat, ez csak akkor képes működni, ha mindketten így gondolkodnak. Ezért fontos már fiatal felnőtt korban tisztázni kik vagyunk mi valójában, és mit hordozunk magunkban.