Miért fontos egy párkapcsolatban a felszabadult nevetés?

Ahhoz, hogy jól működjön a párkapcsolatunk, vagy bármilyen emberi kapcsolatban a kommunikációnk, ahhoz ismernünk kell önmagunkat, a frusztrációinkat, a félelmeinket, és bizony azt is fel kell ismernünk, hogy adott helyzetekben hol üti fel fejét egy-egy félelmünk.

Erre nagyon jó módszer, ha a saját kommunikációnkat megfigyeljük, értelmezzük és kielemezzük. Ehhez nagyon nagy segítség Eric Berne tranzakcióanalízis elméletében olvasható rész az énállapotokról. 

3 énállapotunk van, amelyben kifejezzük magunkat, így a szülői-felnőtt-gyermek, amelyeket a napi kommunikációnkban felváltva alkalmazunk. 

Amikor a gyermekünkkel beszélünk, gondoskodóan figyelmeztetjük, hogy vegye fel a kabátját, mert hideg van, vagy azt mondjuk neki, jó lenne, ha letörölné a lila szemfestékét, mert nagyon rosszul áll neki. Egyik esetben gondoskodunk, másik esetben kritizáljuk őt. 

Hogyan is tudna erre reagálni a gyermekünk? Gyermekként fog reagálni. Anyuci gondoskodik róla, alkalmazkodik a tanácsához, és kabátot vesz, vagy lázadó énnek engedek teret, azt mondja, nem vesz fel kabátot, mert nem fázik, vagy jót nevet,(szabad gyermeki én) és elmondja, hogy már elég nagy, épp felveszi. Azaz felnőtt én állapotban válaszol tárgyilagosan, érzelem mentesen, tényekre alapozva. 

Ezzel fel is vázoltuk az énállapotokat. Szülői, aki lehet gondoskodó vagy kritikus.Felnőtt, aki érzelemmentes, tehát nem dühös, nem mérges, nem frusztrált, tárgyilagos, egyértelműen elmondja mi a gondja.Gyermeki, aki alkalmazkodó, lázadó, vagy szabad gyermeki énjében létezik.

Ugyanezeket a sémákat alkalmazzuk a párkapcsolatunkban, illetve a napi kommunikációnkban is. Ha gondoskodó feleségként szólok a férjemhez, vagy a kritikus énemmel beszólok neki, nem egyenlő pozícióban lévő félként közeledem, azaz nem felnőttként egy felnőtthöz, és alapvetően feltételezem is, hogy én most, mint szülő beszélek. No, de hogyan lehet egy szülői felszólításra, megközelítésre reagálni? Milyen énállapotban fog ő reagálni? Gyermekiből. Anyám szól, én reagálok rá. Ez felvet egy egyszerű kérdést, ki akar a saját anyjával intimitást? Ezen érdemes elgondolkodni.

Ha nagyon egyszerű sémákban gondolkodunk, elegendő arra figyelnünk, hogy felnőttként, piszkálódás nélkül szóljunk a másik emberhez, tényeket közölve, kritika, sértegetés, bántás nélkül. Ha ez így történik, akkor ő is felnőttként fog erre reagálni, jobb esetben. Ugyanis itt felmerül a kérdés, hogy ő mit hall ki abból, amit én mondok. Ha bennem nincs sértési szándék, akkor is hallhat ő olyan dolgot bele, ami már az ő saját frusztrációja. Nagyon egyszerű példa az Üres a hűtő mondata. Tegyük fel, hogy a férj ezt mondja a feleségének: „Drágám, üres a hűtő.” Ha valaki lelkileg egészséges, ezt a mondatot hallja, és megállapításra kerül, hogy „Ok, este ugorjunk be vásárolni.” Ha valakinek önértékelési gondjai, félelmei, fájdalmai, traumái vannak, amik esetleg összefüggésben állnak azzal, hogy „nem vagyok elég jó”, akkor egészen mást fog hallani. Kritikaként éli meg, amiben azt a mondatot hallja, hogy „Te egy trehány nő vagy, aki még arra sem figyel, hogy legyen elegendő mennyiségű ennivaló a hűtőben” „Nem vagy elég jó anya, feleség, háziasszony”. Ami benne felszínre került, az egy gyerekkori trauma, fájdalom, amire gyermekként fog válaszolni, indulatosan, dühösen, sértetten, fájdalommal teli. Mindebből vagy veszekedés lesz; vagy alkalmazkodik szó nélkül, és lesz belőle egy elfojtott düh, ami átvált később sértett kötekedésbe, hogy kiadja magából, majd szervi betegség.

Ha valaki megtanulja felismerni az énállapotokat, elkezdi az életében alkalmazni és önmagát is megfigyelni, kielemezni, akkor felszínre kerülnek a félelmei, frusztrációi, és szembesül velük. Képes lesz megfogalmazni, és elmondani, lekommunikálni. Folyamatosan átvizsgálja mit miért mondott, mire miért reagált úgy, ahogy, majd lesz mersze elmondani a párjának, hogy „bocsánat, de én ebben a helyzetben azt hallom, hogy rossz ember vagyok, nem vagyok elég jó”. Amint kimondja, rájön arra, hogy ez bizony a saját fájdalma, és nem a másik ember akarja bántani. Így erősödik meg önmagában, önbizalmában, és így kezd el változni. 

Hogy jön ehhez a nevetés, miért oly fontos egy párkapcsolatban? Mert ha azt halljuk, hogy nem vagyunk elég jók, ám azt is felfedezzük, hogy a másik nem is ezt mondta, akkor tudunk egy jót önmagunkon nevetni, és képesek vagyunk kimondani, hogy drágám, én ebből már megint azt hallottam, hogy…pedig tudom, hogy nem ezt mondtad. Itt ezzel a nevetéssel oldottad a saját feszültségedet, majd lassan a fájdalmadat, traumádat is, és jó alkalom arra, hogy a másik magához öleljen, elmondja, hogy mennyire szeret. 

Azt pedig már csak mellékesen írom mellé, hogy a szexualitást, az intimitás adta örömöket, ebben a nevetős, felszabadult, boldog énben éljük meg igazán.

Szeptember 3. hetében induló önismereti tanfolyamot a kommunikáció alapjaival, az énállapotokkal fogjuk indítani.

Boldog akarok lenni, de mégis boldogtalan vagyok. Szeretném, ha szeretnének, és viszont szerethetek, mégis magányosan élek. Nem értem.

Sokkal gyakrabban fordulnak elő ezek a mondatok a Lélekkuckómban, mint azt gondolnátok. A boldogság és a jó közérzet minden ember joga, lehetősége, azonban arról már kevesebb szó esik, hogy mégis nagyon kevesen tapasztalják meg, és lesznek valóban boldogok.

A boldogság, amit legalábbis annak képzelünk nem egy állandó állapot. Elönti az embert a boldogság nagyszerű érzése, amikor szerelmes lesz, gyermeke születik, éppen házasodik, vagy a gyermeke életében végbement csodákat látja és elönti a csoda megtapasztalásának az öröme.

Ezt várjuk, ezt reméljük, és azzal mindenki tisztában van, hogy ez nem egy állandóság, hisz képtelenség napi szinten produkálni azokat az állapotokat, amik egy kisbaba megszületésével, vagy a boldogító igen kimondásával egyenértékűek lennének. Pillanatnyi érzésekről beszélünk, amik feldobnak, és felrepítenek magasságokba érzelmileg, azonban nincsenek jelen állandó jelleggel az életünkben, nekünk azonban a boldogsághoz állandóságra van szükségünk. Állandóan jelen lévő jó közérzetre, kellemes belső nyugodtságra, és feszültségmentes életre.

A jó hír az, hogy ezt mindenki elérheti, a rossz, hogy ezért keményen meg kell dolgozni.

Miért keményen? Mert életünk első 25 évét azzal töltjük, hogy frusztrációs forrásokat gyűjtsünk magunknak. Megszületünk egy alaptermészettel, amit nevelni próbálnak, azaz kicsit elnyomni, kicsit olyanná formálni, mint a nevelő szülő, vagy olyan emberré, aki mindig azt csinálja, amit mondanak neki, és nincs önálló véleménye, ám jól manipulálható. Legalábbis rosszabb esetekben, mert ha jól szeretnek valakit, annak figyelembe veszik a természetét is. A mérgező szülők remekül érvényesítik azon tulajdonságukat, hogyan kell egy érzelmileg meggyötört, megtört, vagy szeretetét kifejezni nem tudó emberpalántát nevelni. Aztán jön a szocializáció, ahol mindenki kiskakas, mindenki a saját akaratát akarja érvényesíteni és lehetőleg elnyomni a másikat, és a fején táncolva megmutatni, hogy ő a legény a gáton.

Ha még nem szereztél eddig sebeket, akkor jönnek az első szerelmek, csalódások, megcsalás, szakítás, hazugságok megtapasztalása, és az érzelmi hullámvölgyek, az élet nagy tanításai. Ha jól meggondoljuk eljutottál oda, hogy az eredeti természeted kifordult magából. Bántottak, tehát védekezned kell, hogy ne tudjanak bántani. Ha hazudott, lenézett, megbántott, becsapott egy barát, már nem akarsz barátokat. Ha megcsaltak, kihasználtak, hazudtak, már nem akarsz párkapcsolatot. Nem azért, mert nem vágysz rá, hanem azért, mert félsz attól, hogy bántani fog.

Ezen a ponton kell önismereti munkába kezdeni, ha rájöttél, hogy vágysz valamire, de sokkal jobban félsz tőle.

Mindegy milyen módszerrel teszed, hisz Te fogod egyedül elérni az eredményeidet, az viszont nagyon fontos, hogy olyan embert válassz segítődként, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Erre azért van szükség, mert a sok negatív hatás következtében elkanyarodtál az eredeti természetedtől, amiben jól érzed magadat, hisz eredetileg nem hazudott senki a szemedbe, eredendően bíztál az emberekben, tehát erre emlékeztetni is kell lépten-nyomon: jó ember vagy, csak hidd el magadról. Aki nem fogad el, az folyamatosan azt erősíti benned, hogy nem vagy elég jó, és erre nincs szükséged. Ő nem lesz a Te segítőd, sőt az sem, aki mindig mindent jobban tud, mint Te és majd megmutatja neked.

Ha az önismereti utadon elindulsz, lesznek felismerések, amik rávilágítanak érzésekre, viselkedésekre, és ahogy megérted a miértjét, önmagától kezd megváltozni a hozzáállásod. Ami eddig nyomógombként működésbe hozott egy félelemből eredő védekező reakciót, az megszűnik. Lásd nem merted önmagadat adni egy helyzetben, ez megváltozik és szépen lassan kimondod mit érzel, vagy gondolsz. Ettől egyre jobban érzed magadat a bőrödben, és szépen lassan azt veszed észre, hogy valami elindult, valami megváltozott, valamitől jobban érzed magadat, és valamitől boldog lettél. Nem a szituációk változnak meg, csupán a saját hozzáállásod. Ez a boldogsághoz vezető út, és az önismeret az, ami képes segíteni eljutni hozzá.

Emlékszel még azokra az időkre, amikor alig vártad, hogy találkozzatok és minden percben magad mellett akartad tudni? Fájt a hiánya, és alig vártad, hogy végre minden nap együtt alhassatok, összebújva csevegjetek, és az életről alkotott véleményeteket alaposan kibeszélhessétek?

Emlékszel-e mi volt akkor a terved? Szerelemben, élményekben, erotikában dús élet, csupa mosoly, nevetés. Most itt ülsz a hideg padlón, és borzasztóan fáj, de nem az Ő hiánya, hisz fizikailag pár méterre van tőled, hanem a vágyaid elvesztése. Ülsz és nem érted.

Nyilván ezt nevezik társas magánynak hisz, ha hazajön, se puszi, se pá, leül és megvacsorázik, persze nélküled, hisz a gyerekek is, és Te is már rég elfogyasztottátok az ételt. Te mosogatsz, vagy a szétdúlt nappalit rendezed, miközben ő csendben a telefonját nyomkodja. Nem kérdezed, hisz, ha kéred sem szól, vagy, ha mégis, abból veszekedés lesz.

Az este telik, az idő múlik, és mindenkinek pörög a saját rutinja szerint. Egyik fürdet, mesét mond, gyerekeket altat, míg a másik egy kis hazavitt munkával tölti ki az estét. Csendben, néma társas magányban. Néha fáj, néha ordítani tudnál, néha eleged van, aztán mégis beletörődsz. Ezt már megszoktad, és egyébként is kinek kellenél, és a gyerekek is ott vannak. Egyre savanyúbb vagy, egyre több a veszekedés, egyre-másra utálod ezt a helyzetet.

De honnan indult ez az egész? Arra emlékszel, hogy miért választottad őt?

Amikor a párválasztásról beszélünk, sokszor elhangzik, hogy megtalálja zsák a foltját, az ellentétek vonzzák egymást. No ez nem igaz. Ha olyan párt találunk, aki mindenben az ellentétünk, egyértelműen felborul az egyensúly. Én adni-ő kapni szeret, én alázatos-ő uralkodó. Hol van itt szó arról, hogy 2 egészséges lélekkel működő ember egymásra talál és építve a kapcsolatukat együtt fejlődnek?

Itt arról van szó, hogy egymást támogatják, kielégítik egymás hiány állapotait, és támogatják azt a komfort zónát, ami akár egy gyerekkori sérülésből eredendően, a felnőtt korban biztonsággal tölti el a másikat. Lásd a férfi anya nélkül nőtt fel, nem volt számára elérhető, a nő pedig sérült lelkében, mert nem kapott szeretetet, azaz nem tanulta meg hogyan kell kimutatni érzéseit. Találkozásuk mindkettőt biztonságérzettel tölti el, hisz komfortzónájukban nem volt megtalálható az egészséges párkapcsolati minta, másrészt az érzelmek kimutatásának hiányából. Itt a zsák a foltját helyzete áll elő.

A férfi vonzónak találja a nőt, hisz érzelmileg nem elérhető, azaz abban a biztonsági zónában tudja tartani, ami neki megszokott, kellemes, jól érzi benne magát. Pontosan ez lesz vonzó számára, ez az a különleges erő, ami hozzá láncolja. Maga sem tud róla, hisz ösztönösen viselkedik, és a tudatalattija diktálja számára, hogy rátaláltál, ő az igazi, itt van a Te tökéletes párod.

Mindeközben a nő, akinek fogalma sincs róla hogyan kellene kimutatni az érzelmeit, egyszerűen elkáprázódik attól, hogy valaki szereti, és mellette királylánynak érezheti magát. Úgy vonzódnak egymáshoz, hogy nincs erő, ami képes lenne őket kettéválasztani.  

Ahogy telik az idő, a végzetük egyre inkább kiütközik. Érzik, vagy legalábbis az egyikük érzi, hogy ez így nem jó, többet akarok, máshogyan akarom, de a lelkük apró sérülései miatt képtelenek arra, hogy tovább lépjenek. Nem jó vele, de biztonságban vagy. Abban a biztonságban, ami megvédi a sérült lelkedet.

Mindeközben telik az idő, minden nap, minden este, minden hétvége, minden szabadság ugyanúgy. Csendben, egymástól távol, szavak, mondatok, és elhangzott gondolatok nélkül, és közben szenvedsz, de magad sem tudod mitől, hisz csak egy lépés lenne, csak egy szó, csak egy ölelés, csak egy vacsora, csak egy hosszú és mély beszélgetés. De, nem. Helyette szépen lassan eltelik az élet, a néma, gyilkos, csendes, társas magányban.

Az IGAZI az az IGAZI. Nincs mellébeszélés, nincs kompromisszum, az úgy tökéletes, ahogy van, a maga tökéletlenségével, hibájával és minden adódó zűrös helyzetével együtt.

Amikor rátalálsz, egyszerűen érzed, felismered. Minél jobban megismerkedsz vele annál inkább tudod, Ő az.

Először csak az utadba hozza a véletlen, ránézel, megakad valamiért a szemed, aztán bele akarsz látni, tudni akarod az apró részleteket, és minél többet látsz, annál többet akarsz belőle. Kialakul a lelkedben az az érzés, hogy hazataláltál, rátaláltál, végre megnyugodhatsz, tervezheted a jövőt.

De addig, amíg keresed, a poklok útját is megjárod. Csak úgy tekintgetsz körbe, mint egy holdkóros. Jó lenne ez, jó lenne az, de se nem tetszik, se nem jó. Keressünk tovább. Biztos, hogy itt kell keresgélnem, biztosan csak úgy szembe fog jönni, na jó elég már, határozzuk el, én most itt megtalálom. Akarom, hogy itt legyen. Ott van is egy kiszemelt, nézzük közelebbről, mélyebben, még alaposabban, csak van benne valami, ami megfog….és nem.

Keressünk tovább, tudom a paramétereket, ennek akkor is meg kell felelnie, mert ezek az én elvárásaim, nézzük, ez a példány pont jó lesz, megfelel minden pontomnak. Ismerkedjünk, nem értem, még csak véletlenül sem hozza, amit kéne. Még csak meg sem mozdult bennem semmi irányába.

Nézzük a többit. Kívülről ok, de belülről hogy tud ennyire más lenni? Hol vannak az értékek, amik számomra fontosak? A belső tisztaság, szépség, ragyogás, az a különleges megborzongató, finomság? Nincs.

Én ezt már feladom, nem létezik, hogy egyetlen olyan példányt sem találok, ami pont azt tudná, ami nekem kell!

Ekkor, a semmiből felbukkan. Nem értem, hol volt eddig, hisz folyamatosan ott keresgéltem, kutattam, háromszor is körbetekintettem, minden létező kritériumot felvázoltam, és nagyon akartam, mégsem jött. Most, itt van, és a maga tökéletességével mindenben passzolunk.

Öröm tölti el a lelkemet. Bár én, itt és most egy utazás megszervezésével élem át, de ugyanez történik a párkapcsolatokban is. Keressük azt, amire vágyunk. Akár megfogalmaztuk, hogy mit keresünk, akár nem, a lelkünk nagyon jól tudja mit akarunk. Aki nem ismeri a saját vágyát, azok sokszor mi magunk vagyunk. Azért nem találjuk az igazit, mert nem tudjuk mi is számunkra az.

Hiába keresünk egy helyet, ha nem tudjuk milyen helyet keresünk. Ha az én elvárásom az, hogy legyen azon a helyen ókori városrész, dómmal, palotával, akkor ez alapján kell keresnem olyan keresőszóval, ami ki fogja dobni.

Ha párt keresünk, ismernünk kell milyen tulajdonságok fontosak számunkra. Mi a kompromisszum, és mi az elfogadhatatlan. Nem azért, mert ez alapján szelektáljuk az embereket, hanem azért, mert erre vágyunk a szívünk mélyén, így az igazi az lesz, aki rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, az összes többi CSAK kompromisszum, amire csak az időnket pocsékoljuk, hisz úgy sem az, mint akit szeretnénk.

Ez csupán önismeret, semmi több. Ha nem ismerjük magunkat, nem tudjuk kire vágyunk, nem tudjuk meg sem fogalmazni, és ha szembejön, nem nyitott a csatornánk, amivel azonnal egymásra hangolódhatnánk, így akár hetekig, hónapokig, évekig is kerülgethetjük egymást szó nélkül.

Ha vársz az igazira, azt azért teszed, mert nem érkezett el hozzád. Ha szeretnéd, hogy betoppanjon és boldoggá tegyétek egymást, engedd meg magadnak, hogy megismerkedj vele még azelőtt, hogy személyesen találkoznátok.

A munkamánia éppúgy szenvedélybetegség, mint az alkoholizmus, vagy a gyógyszerfüggéség, és hasonlóképp romba dönti a családokat azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a főszereplő elmondhatja magáról, Ő a családjáért áldozza fel magát….vagy mégsem?

A munkamániás gondolatai folyamatosan az elvégzendő feladatai körül forognak. Ezzel ébred, ebben mozog egész nap, és este ezzel fekszik. Folyamatos stresszben él, hisz a teljesítménytől kapja a pozitív megerősítést, azaz minél többet, minél jobban dolgozik, minél különlegesebb, egyszerűbb, jobb, tökéletesebb megoldással végzi el az adott feladatát, annál jobban fogják szeretni. Igen bármilyen meglepő innen ered a munkamánia. Csak akkor vagyok elfogadható, szerethető mások számára, ha minél többet dolgozom.

Olyan ez, mint az összes klasszikus szenvedélybetegség, elindul valaki az úton, és egyre mélyebbre süllyed. Kezdetben csak több időt tölt munkával, megérzi milyen jó dolog a belőle kapott elismerés, majd még többet, még többet dolgozik, egészen addig, amíg eljut oda, hogy nem tud már nemet mondani az új feladatokra. Azt is bevállalja, amire már sem ereje, sem ideje nincs, de hajtja a vére, az elismerés iránti vágy, ami immár kielégíthetetlen kereteket öltött. A munka delegálása nagyon jó lenne, azonban nem bízik abban, hogy a másik ember is el tudja végezni ilyen szakértelemmel, és ebben van is valami, hisz a maximális tökéletességre hajt. Ezen a ponton már megjelentek a testi tünetek: stressz okozta, emésztési panaszok, alvásproblémák, pánikrohamok, szív- és érrendszeri problémák, magas vérnyomás stb. A munka okozta örömökről egész véletlenül szó sem esik, hisz számára nem élvezetes a munka, hanem maga a cél, a megoldás okozta elismerés élteti, ezért stresszel, mert abba bele pusztulna, ha valamit elrontana, ha nem sikerülne megoldania.

Mit okoz ez a párkapcsolatokban?

Társas magányt. Egy párkapcsolat akkor működőképes, ha mindkét oldalról megmutatkozik az igény arra, hogy közösen töltsék el a szabadidejüket olyan tevékenységgel, ami mindkét fél számára pozitív töltést biztosít. Lásd beszélgetések, időtöltések, minőségi idő, intimitás. Szeretet, tisztelet, figyelem minden benne van. Mi kell ezekhez a tevékenységekhez? Idő. Mije nincs a munkamániásnak? Ideje. Aki munkahelyen dolgozik haza se megy, akinek megoldott a távoli munkavégzés, otthon fog irodát csinálni a hálószobából.

A munkamániás folyamatos feszültségben él, megoldandó feladatokban gondolkodik, amik majd valamikor ki fogják elégíteni az elismerés iránti vágyát. Egyszer…majd…azaz soha, hisz nem a jelenben él, hanem egy elképzelt jövőben, aminek az érdekében rengeteget dolgozik, és még többet fog. Ha valaki egy ilyen állapotában van, odamegy hozzá a párja, és felveti a mikor tudunk beszélni témát, nagy valószínűséggel azt a választ fogja kapni, hogy majd. Eltelik 10-20-30 perc, majd a vacsora, az este, és még mindig várja. Várja az ágyban, persze várhatja, hisz valami fontosabb dolga van. Így telnek a hetek, hónapok, évek, és a munkamániás lassan beszűkül.

Már nem beszélnek meg napközbeni „randikat”, hisz úgy sem fog odaérni. Nincsenek mély beszélgetések, hisz nincs rá idő, nem mennek közös programokra, hisz a munka fontosabb. A párja egy ideig még próbálkozik, aztán rájön, hogy nincs értelme. A világ bezárult. Ha akadályozzák a munkavégzésben nagyon erős feszültséggel reagál, „hagyjál már”, „most nem érek rá”, „meg kell oldanom, mert baj van” és a többi…

Ha szembesíted mániájával tagadásba menekül. Az élet értelme számára a munka, így elvenni sem lehet tőle, háttérbe került a párkapcsolat, a család, a barátok, a szórakozás, ezáltal minden, ami képes lenne kikapcsolni. A szenvedélybetegség egy ördögi kör, ami arról szól, hogy magát a szeretetet nem tudja befogadni, nem tud belőle töltekezni, tehát a megoldás ennek a kezelése, nem a mánia elvétele, a mánia önmagától tűnik el. . Meg kell tanulni szeretni és szeretve lenni, és azokat az örömöket befogadni, amit ez okoz. Ellenkező esetben olyan lesz, mint a drogos, aki leteszi a kábítószert, és alkoholra váltja.

A párkapcsolatban társas magányt eredményezhet a munkamánia, vagy a másik nemű megszerzését is munkának tekintheti valaki és ez esetben jön a vadászat. Mindig újabbat, másikat kell találnia. Az új megszerzése, ugyanolyan feladattá válik, és hasonló elismerésegységeket kap általa, mint a munkamánia által. 

A munkamániás is érző ember, úgy, mint mindenki más. Egy párkapcsolatban nagyon nehéz kezelni, kihozni a másikat, leginkább azért, mert fokozatosan alakul ki, és ha a másik fél fel meri hozni, mint problémát, a tagadáson túl még lelkiismeret-furdalást is fog okozni, hisz „értetek dolgozom”. Sok megértés, sok szeretet, és néha egy kis ”trükkösködés” is kell ahhoz, hogy kimozdíthatóvá váljon a másik. Meg kell találni a kapcsolódási pontokat, és észrevétlenül minél többször igényelni azt, mindezt lassan, óvatosan, és ügyesen. Ha végképp nem mozdul, mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni.

A házimunka akkor teher, ha nem szívesen végzik. Mosni, főzni, takarítani időigényes, és fárasztó. Ha hozzátesszük, hogy 1-2-3 gyermek óvodába, iskolába, külön órákra való eljuttatása, együtt tanulás, külön órák, versenyek, iskolai programok szintén nem kevés energiát emésztenek fel, elmondható, hogy naponta több órát töltünk láthatatlan, nem megfizetett munkával. 

Hogyan lesz ebből feszültség? Akkor, ha nincs megbecsülve, vagy teljesen csak az egyik félre hárul a láthatatlan munka elvégzése. 

Én csavarnék még egy nagyot a láthatatlan munka fogalmi körén, és a home office munkát végzőket is a láthatatlan munka fogalmába sorolnám. Ennek oka az, hogy sokan a mai napig csak azt tekintik munkának, ha bevonulnak reggel 8 órára egy munkahelyre, majd délután 16.30-kor elhagyják azt. Közben nyugodtan megreggeliznek, ebédelnek, kávéznak, valljuk be sokan a munkakeresést, ruhavásárlást is ez alatt az idő alatt végzik, és hangosan emlegetik milyen sokat dolgoznak. Számtalanszor odadobják annak, aki otthonról, vagy több helyen is dolgozik, hogy az nem igazi munka, jó neked ráérsz, sőt, ha valamire meg kell kérni valakit, biztos, hogy megtalálnak. Mi ez, ha nem láthatatlan munka? Bevallom, én irigylem azt, aki minden alól kihúzza magát azzal a mondatával, hogy Ő dolgozik, nem ér rá. Persze napközben minden olyan luxust, amire nincs ideje annak, aki otthonról dolgozik sikeresen el tud végezni.

Ha a párkapcsolatokra és a házimunkára leszűkítjük a kört, ott sincs ez másként. Többféle opció is működőképes. Legjobb felállás, ha mind a két fél kiveszi részét. Egyik viszi, másik hozza a gyerekeket, és megosztják a feladatokat. Ebben az esetben elmondható, hogy mindenki elégedett, hisz a munka megbecsülése egyértelmű, nyilván nem fogja szétszórva hagyni senki a zokniját, hisz együtt felelősek a rendért. A hangsúly a felelősségen van. Ha valaki felelősséget érez azért, hogy rend legyen, nem fogja lebecsülni azt a munkát, ami a pakolással, takarítással jár, azaz szétszórni sem fogja a dolgait.  Nincs feszültség, ami ebből adódna, hisz közösen végzett munka van.

Ha felborul az egyensúly, az azt jelenti, hogy valaki nem mutat igényt a tisztaságra, rendre, meleg ételre, vagy a tiszta ruhákra. Ez esetben nem fogja zavarni, ha ott marad a koszos tányér, és az sem, ha poros a lakás. Nincs is gond, ha egyik felet sem érdekli, de mi történik, ha egyiknek fontos, a másiknak nem?
Az fogja elvégezni a házimunkát, akit zavar. Ez a zavaró tényező az, ami mozgatja azt a felet, akire végül az egész háztartás rámarad. Akit nem zavar, a legnagyobb rumliba is le fog ülni olvasni, tévézni, pihenni. Aki pedig nem így képzeli, elkezdi a szélmalom harcot. Itt kezdődik a feszültség.

Napi szinten az egyik fél a saját munkája után áll neki a háztartásnak, míg a másik pihen, vagy ha munkamániás, otthonról is dolgozik. Szól egyszer, kétszer, sokszor, és nem változnak a dolgok. Vagyis mégis. Folyamatosan nő az a feszültség, ami egyrészt a fáradságból ered, másrészt abból, hogy nincs választása, ha nem végzi el, saját magának csinál még több felhalmozott munkát. Ez nagyon erős dühöt eredményezhet.

Lehet csavarni még egyet a történeten, ha otthonról dolgozik valaki, és mindenre ráér. Ráér reggel 8-ra bevinni a gyerekeket, értük menni, megfőzni, bevásárolni, elvinni a külön órákra mindegyiket, és kimosni, elpakolni, megvacsoráztatni, kitakarítani stb.…. közben ott a munkája, amire ugye ráér elvégezni, hisz otthon van. Mivel mindenre ráér, ezért természetes, hogy bármikor, bárhová csak úgy be kell ugrani, Ő lesz az, akit megkérnek, utasítanak. Mit tesz közben, hogy valóban végezzen? Szervez. Reggeltől estig mindent előre megszervez. Igyekszik a legrövidebb idő alatt végezni mindennel. Sorra halogatja a saját programokat, a kikapcsolódást, az agyában pedig fontossági sorrendben állnak az elintézendő feladatok.

Láthatatlan munkát végezni a legfárasztóbb dolog, sokkal fárasztóbb, mint látványosan dolgozni, és hangoztatni, ezt mindenki elhiheti.

Ha élete végén megkérdezzük az embereket, hogy volt-e résztvevője megcsalásnak, akár egyik, vagy másik oldalon, 80% fog igennel válaszolni.

A megcsalás szubjektív, egyéni megítélés alapján határozzuk meg. Van aki megcsalásnak minősíti, ha a párja flörtöl, és olyan is akad, aki az érzelemmentes szexet egy harmadik féllel abszolút elfogadottnak tartja. A hűtlenség az, amit Te hűtlenségként élsz meg. Párkapcsolatban szükséges erről beszélni, már csak azért is, hogy mindenki képben legyen a másik érzelmeivel. Ha egyik fél tud arról, hogy a társát rosszul érinti, ha a szeme előtt flörtöl, akkor egészen addig, amíg betartja, hogy ezt kerülje, rendben mennek a dolgok.

Abban a pillanatban, amikor a társ szeme előtt fogja művelni, a másik tudtára adja, hogy nem érdeklik az érzései, nem érdekli a fájdalma, azaz egy érdektelen ember számára. Ez esetben már végig kell gondolni, érdemes-e ezzel az emberrel tovább egy kapcsolatban működni. Ez az ember tiszteletlen, érzéketlen, lekezelő, és gátlástalan.  

De mi vezet a megcsalásig? Családi minta, gének, habitus, szülői kötődési minta, rossz kapcsolat, önbecsülés hiánya, elhanyagoltság érzése? Mindenki döntse el magában. Egy biztos, aki egyszer csal, megteszi többször is, és ennek oka van.

Az okokat pedig belül kell keresni. Mindenki boldogságra, testi-lelki jólétre törekszik, olyan kapcsolatra, ahol megbecsülik, tisztelik, szeretik és kielégítik testi-lelki szükségleteit is. Egy jól működő házasságban ez így is van, leginkább akkor, ha közel áll a 2 ember a lelki harmóniához. De mi történik, ha az egyik önbizalomhiányos, hozta magával a kötődés nem kielégítő mintáját, és anyuka folyton piszkálta, nem volt jó soha semmire? Szeretetre vágyik folyamatosan. Ez a fajta vágya, szinte kielégíthetetlen. Egy hosszabb kapcsolatban bizonytalan lesz, és előbb-utóbb felmerül az a gondolata, hogy Ő ezt most itt, nem kapja meg, tehát valahonnan pótolni kell. Jól jön egy kolléga/nő, vagy család barát aki némi figyelmet szentel neki, ezzel elkezdődik a játszma. Elsírja bánatát, milyen rossz sorsa van, ezt, vagy azt nem kapja meg az asszonytól/férjtől. A 3. számára ugyanolyan fontos, hogy Ő abban a relációban egy olyan szerepet töltsön be, ami pozitív számára, ezért el fogja játszani a megértő szeretőt, aki meghallgatja, akire számíthat.

Dr. Almássi Kitti előadásában úgy fogalmazott, hogy olyan embernél, akinél otthon lapos a szex, a szeretőnek mindig óriási orgazmusa van. Ennek az az oka, hogy akkor lehet valakit megkaparintani egy kapcsolatból, ha mást adok neki, mint amit a házasságában kap. Ha nem kap elég, jó minőségű szexualitást, akkor majd a szerető megadja neki, akár színjáték útján is, hisz ha meg akarja tartani, olyan visszajelzéseket kell kapjon a megcsaló, amiből érzi, hogy mennyire jó. Mivel a szerető üzenete folyamatosan az, hogy mennyire jó, különleges, és fantasztikus ember a félrelépő fél, ezért úgy is fog viselkedni. Szuper hallgatóság, megértő, és igazi lepedőakrobata. Megteremtik egymás valóságát: kielégítik a másik vágyát, kívánságát, úgy viselkednek ahogyan a másik elvárja, azaz egymásnak jó szeretői lesznek. Ha ugyanez a szerető megjelenne 2 bőrönddel az ajtó előtt, már más lenne a helyzet.

Ha úgy tetszik, ez egy álom, ami tölti kicsit az egót, majd amikor kiderül egyik, másik félnek, hogy nem látja mögötte az embert, a személyiségét, csak a vágyai kielégítésének forrását, akkor ezek a kapcsolatok szétmennek.

Mi történik, ha elmarad az érdeklődés a kapcsolatban? Egyik fél huzamosabb ideig érezteti a másikkal, hogy nem érdeklődik felőle, nem kíváncsi rá, nem kívánja az együttléteket, az intim beszélgetéseket, a közös programokat? Azt sugallja ezzel a másiknak, hogy Te egy értéktelen ember vagy, akire senki nem kíváncsi, nem vagy fontos. Lehet ebben élni? El kell-e viselni, hogy az érintésre, simogatásra, beszélgetésre, bulikra, programokra vágyó fél semmit meg ne kapjon? Hibázik-e, ha másnál, máshol keresi mindezt? Mi történik, ha nem kap semmit? Elfogadja, hogy a párja nem mutat érdeklődést irányába, esetleg a társa mással éli ki a vágyait, csupán a család összetartása miatt látszatkapcsolatot tart fenn, de az Ő igényit már nem kívánja kielégíteni. Ideig-óráig biztosan, aztán fellázad, hisz emberből van. A lázadás hogyanja, mikéntje már habitustól függ. Kilép, szeretőt tart, megelégszik a veszekedések adta feltöltekezésekkel.

Attól függően, hogy együtt kíván-e maradni jelenlegi párkapcsolatával, úgy fog viselkedni. Ha tetszik a szeretők tartása, jó érzés prostituáltakkal együtt lenni, akkor elhalmozza ajándékokkal a társát. Ékszer, autó, virág, vagy a társ által rég áhított tárgy, amit közösen megvesznek. Dr. Almási Kitti szerint ennek az az oka, hogy tudja, valamit elvett a párkapcsolatától.

No, de hogyan viselkedik az, aki már nem akar a párkapcsolatában maradni, azaz a szerető szintet lépett és leendő párkapcsolatban gondolkodik a félrelépő fél? Érdektelenné válik otthon, elfelejti a házassági évfordulót, a megbeszélt találkozókat, hisz számára ez már a múlt, nem fontos.

A megcsalásban mindenki sérül, viszont saját felelősség eldönteni hogyan tovább. Kilépsz, vagy maradsz, de a saját akaratod szerint dönts.

A szexualitásban mindent szabad, és minden megengedett, ami a két ember számára kölcsönösen elfogadható, és pozitív élményként éli meg. Az összhangban, és jól működő intimitás igazi kincs, míg annak hiánya, vagy eltérő igénye nincs jó hatással a kapcsolatra.

Az együttlétek során kifejezik a párok egymás iránti érdeklődésüket, figyelmüket, odaadásukat, szeretetüket, figyelmességüket, elfogadásukat, és olyan élményeket élnek meg ketten, ami csak rájuk tartozik, a kettőjük titka. Sok minden megvalósul benne, amire egy kapcsolatnak szüksége van, elmondható, hogy az egyik legerősebb forrása a pozitív töltéseknek.

A test és lélek együttesen veszi ki a pozitívumokat egy-egy szexuális élményből. Önbizalmat ad, hisz folyamatos érdeklődéssel van valaki felénk, kívánatosnak tart, elfogad a magunk tökéletlenségével, apró zsírpárnáival, és úgy szeret, ahogyan vagyunk. Az énkép pozitív alakulására erős hatást tudnak gyakorolni ezek a tények. A simogatás, ölelés olyan testi kontaktok, amik szeretetet hordoznak magukban, a hiányát nem lehet pótolni. A kiegyensúlyozottság egyik támogatói a boldogsághormonok, amik orgazmus előtt termelődő oxitocin hatására megszaporodnak az agyban. Mivel a jó hangulatért részben ők felelnek, ezért hozzájárulnak a depresszió csökkentéséhez.

Ha a lelki hatásokat tekintjük, sokat képes hozzátenni a jó szexuális kapcsolat az életünkhöz, de milyen lelki hatásai vannak annak, ha bármilyen okból nincs erre lehetőségünk? A testi érintés hiányérzete fogalmazódik meg elsőként az emberekben. A HIÁNY az, amit akár megfogalmaz, akár nem, de elindít egy folyamatot. Senki nem ölel, nem simogat, azaz senkinek nem vagyok fontos, tehát értéktelenebb vagyok másoknál. Akárhogy is nézzük, ez önbizalomromboló, énképet negatívan befolyásoló, frusztráló hatású, és okozhat érzelmi zavarokat. Ha őszinték akarunk lenni megnöveli a stressz szintet is, jól érezhető feszültség veszi körbe az embert. Ha hosszabb távon nézzük a hatásait, képes belevinni a depresszióba.

A lelki hatásokon túl, nem tekinthetünk el a testre gyakorolt jótékony hatásoktól sem. A testmozgás és orgazmus hatására fokozódik a vérkeringés, a légzésszám megnő, erősebben égetjük a kalóriákat, fokozódik a bélműködés, mindez jótékony élettani hatásokkal bír. Izomformáló hatása nyilván nem lesz szembetűnő, de nem tekinthetünk el ettől a ténytől sem.

A hormonális változások hatásairól mindenképpen beszélni kell. A kielégítő szexuális tevékenység fokozza a nőkben az ösztrogén termelődését, ami a fogamzóképességre, a premenstruációs tüneteinek a csökkentésére, az apróbb ráncok kisimítására, és az arcbőr feszesítésére jótékony hatással van, és a menopauza után lassítja a csontok gyengülését is.

Az oxitocin termelődés hozzájárul a fájdalomcsillapításhoz, sőt csökkenti a szorongást és félelmet is. Ha hozzátesszük, hogy jelentős mértékben szabadul fel az orgazmus során, érthetővé válik depressziómegelőző hatása is, sőt az alvásra gyakorolt jótékony hatástól sem tekinthetünk el.

A heti rendszerességgel nemi életet élők vérében magasabb az immunglobulin szint, ami egy fehérje, és a kórokozók elleni védekezésben vesz részt, ezáltal hozzájárul az immunrendszer megerősödéséhez.

Mi történik a testtel, ha az intimitást nem kapja meg? Leginkább a női szervezetet viseli meg a szexualitás hiánya. A hosszabb kimaradás csökkenti a libidót, a hüvely nedvesedése nehezebbé válik, gyengülhet a hüvely fala, ami fájdalmassá teheti a későbbi szeretkezéseket, ami leginkább a menopauzába lépett nőket érinti.

A férfiak esetében merevedési zavarokat okozhat a hosszú kimaradás, hozzásegítve a magasabb stressz szintet.

Hogy jó dolgot is megemlítsünk a szexmentességre, természetesen a szexuális betegségektől, fertőzésektől megvéd, és a kóros baktériumok továbbjutását is megakadályozza.

Szexszel, vagy szex nélkül, nem mindig van lehetőség megválasztani mit szeretne az ember, azonban ha adott hozzá a megfelelő partner, érdemes élni a lehetőséggel. Fiatal, középkorú, vagy idősebb korosztály, az intimitás szempontjából mindegy, hisz természetes része kell legyen az életünknek szeretni, szeretve lenni, és a test adta örömöket jó érzéssel fogadni egész életünk folyamán.

Benne élünk egy olyan világban, ahol elhittük, nyilván okkal, hogy férfi és nő, két egészen másként gondolkodó egységek, és nem ezzel van gond, hanem azzal, hogy felhúztunk egy falat a két nem közé.

A kicsi szíve mindenkinek dobog, nemtől, kortól függetlenül. Mindenki szeretetre, igaz szerelemre vágyódik, és a fantáziák birodalmában megalkotott képe van a családról, gyermekekről, szerető társról, akivel testben és lélekben egyek. Ebben a szívben melegség, őszinteség van, és tele van olyan érzelmekkel, amit szeretne átadni valakinek, és vele együtt örülni a hétköznapoknak.

Ahogyan az életünk során jönnek a csalódások, ez a szív összetörik, és felépít maga köré egy nagyon erős várat, amiről azt gondolja, hogy majd megvédi az újabb fájdalomtól. Csakhogy a fájdalom immáron nem kívülről fogja megtámadni, hanem belülről. Az előzmények miatt már nem tudja őszintén kitárni a szívét. Retteg, elbújik, és a félelem akkor kapcsol be minden esetben, amikor ki kellene nyílnia, és a legegyszerűbben csak úgy kellene cselekednie, ahogyan szeretné. Csakhogy ilyenkor összezár a rémülettől a burok, és megpróbálja összetartani az összetört szívet.

Olyan ez, mint a némasági fogadalom. Akkor se szólal meg, ha az élete múlik rajta, pedig tudja, hogy belehal. És belehal minden alkalommal ezután. Belehal, mert könnyebb tovább állni, egy szebb holnap reményében.

Most mondhatjátok, hogy ugyan már, nem én döntöttem így, hanem Ő. Az ember lelke valami csodálatos módon van megalkotva. Ha félsz, úgy fogod alakítani a helyzetet, hogy beigazolódjon a félelmed. Azt fogod meghallani, amit hallani akarsz, úgy értelmezed, ahogyan a helyzethez méltón jónak látod, és úgy fogsz kérdéseket feltenni, hogy a válaszban benne legyen a saját félelmed beigazolódása.

Így működik az összetört szív. Sebzetten, félelemmel, fájdalommal. Holott ott belül, a falakon túl olyan kincsek vannak, aminek a csodájára járna a fél világ…ha megismerhetné.

Egészséges nárcizmus mindannyiunkban van, hisz sokszor ez a képesség segít minket ahhoz, hogy objektíven látva magunkat, kellő önbizalommal rendelkezve lépjünk fel bizonyos helyzetekben, és szeressük önmagunkat.

A nárcisztikus személyiségzavar már messze áll az egészséges fogalmától, érdemes megérteni miért. Valószínűleg kora gyerekkori sérülések az okozói, amik leginkább arra irányultak, hogy alkalmatlanok, nem elég jók, kiéleződik ha testvér esetén a szülő mindenben annak nagyságát, különlegességét hangsúlyozza, szemben a leendő nárcisztikussal, aki bezzeg sehol sincs ahhoz képest. Nárcisztikus anya, vagy apa a saját gyermekétől is különbnek érzi magát, uralkodásában elnyomja a kiskorút, és mintájával előrevetíti a jövőjét.

Az alacsony önértékelést, önmagával szembeni elégedetlenséget ellensúlyozza a személyiségzavarral, ami egyenlő a túlzott önimádattal. Mindenkinél szebb, jobb, különb, tehetségesebb, neki minden jár, másokkal szemben pedig elnyomással juttatja mindezt kifejezésre, amiben kényelmetlenül, sőt néha megalázva érezheti magát a beszélgetőtárs.

Hogyan működhet a párkapcsolatában?

A kezdetekkor szépen vetíti a tökéletes társat, akire a másiknak szüksége van. Sikerorientált, tehát, ha azt a célt tűzte ki magának, hogy megszerez, meg is fog. Bebizonyítja, Ő az, akire szükséged van. Nem a másik ember érdekli, nem a szeretet mozgatja, egyszerűen a célja, sikere.

A kalibráció nagyon hamar felüti fejét, a párjának lekicsinylése, leértékelése számára szükségszerű, hisz így tudja önmaga nagyszerűségét fenntartani. Felsőbbrendűnek, különbnek gondolja magát, a másikat pedig egy szolgálónak, akinek kötelessége a felséget szolgálni. Stílusában, mondanivalójában, viselkedésében abszolút képviseli a nem vagy elég jó hozzám, Te senki vagy, én vagyok a minden gondolatiságát.

Mondhatnánk, hogy itt álljunk meg, keress másik balekot, de zsák a foltján alapon, biztosan talál magának valakit, aki elnyomható. Ha a kezdeti kalibrációkon túl van és sikeresen felül kerekedett valakin, elindul a függésben tartás. Az alárendelt pozíciónak az a lényege, hogy szabad akaratából ne tudjon elmenekülni, kiszállni a kapcsolatból a párja. Nem látja, hogy a társa egy különálló személyiség, egyszerűen használni kívánja, a saját érdekeinek megfelelően, hisz úgy gondolja, azért létezik, hogy kiszolgálja az igényeit.

Természetesen nem fogja érdekelni a partnere akkor, ha neki támad kedve lépni, dobni fogja, mint egy rongyot, akkor, amikor neki tetszik, és mindezért az élettársa lesz a hibás.

A társ megkapta a tökéletes bilincseket kezére, lábára. Önbizalmában abszolút megtörik, hisz abban a térben létezik, ahol eltartják, függésben tartják, lenyomják, értéktelennek titulálják, és elhitetik vele, hogy egy senki, akinek az a dolga, hogy a nagy embert szolgálja, hisz az csodaszámba menő különlegességének köszönhetően megérdemli a különleges bánásmódot.

Kérdezhetnénk miért nem áll ki magáért és mondja azt, nincs igazad, nem tetszik? Mert a szembeszegülés dühkitörést eredményez. A nárcisztikus dühe pedig kiszámíthatatlan. Testi, lelki bántalmazásban is megnyilvánulhat, aminek a vége az, hogy még erősebben definiálja a másik értéktelenségét. Egy érző embert napokra-hetekre kivon a forgalomból egy nárcisztikus, aki a legnagyobb önbizalommal húzza le a másikat, a legfájóbb pontokon megrugdosva. Egy megtört önbizalmú ember nem tud felállni és továbblépni, nem foglalkozva ezzel. Mit gondolhat erről? Talán azt, hogy amíg nem ellenkezik, nem kritizál, addig nincs baj, jobb a békesség, és ez így is van.

A szokatlan önzés, ahol minden arról szól, hogy ő boldog, kielégült legyen, annyi energiát igényel, hogy képtelen másoknak adni. A meghitt emberi kapcsolatok nem érdeklik, a hibáját soha nem fogja beismerni, helyette a párjának hibáztatása, a helyzet okolása kerül előtérbe minden esetben.

Szépíthetnék, sajnálhatnánk, de azt azért ki kell mondani, hogy bármennyire is szerencsétlen a saját lelkiállapotában, mégis mást nyomorít meg azért, hogy Ő jobban érezhesse magát. Erre pedig nem sokan kíváncsiak.