Miért fontos egy párkapcsolatban a felszabadult nevetés?

Ahhoz, hogy jól működjön a párkapcsolatunk, vagy bármilyen emberi kapcsolatban a kommunikációnk, ahhoz ismernünk kell önmagunkat, a frusztrációinkat, a félelmeinket, és bizony azt is fel kell ismernünk, hogy adott helyzetekben hol üti fel fejét egy-egy félelmünk.

Erre nagyon jó módszer, ha a saját kommunikációnkat megfigyeljük, értelmezzük és kielemezzük. Ehhez nagyon nagy segítség Eric Berne tranzakcióanalízis elméletében olvasható rész az énállapotokról. 

3 énállapotunk van, amelyben kifejezzük magunkat, így a szülői-felnőtt-gyermek, amelyeket a napi kommunikációnkban felváltva alkalmazunk. 

Amikor a gyermekünkkel beszélünk, gondoskodóan figyelmeztetjük, hogy vegye fel a kabátját, mert hideg van, vagy azt mondjuk neki, jó lenne, ha letörölné a lila szemfestékét, mert nagyon rosszul áll neki. Egyik esetben gondoskodunk, másik esetben kritizáljuk őt. 

Hogyan is tudna erre reagálni a gyermekünk? Gyermekként fog reagálni. Anyuci gondoskodik róla, alkalmazkodik a tanácsához, és kabátot vesz, vagy lázadó énnek engedek teret, azt mondja, nem vesz fel kabátot, mert nem fázik, vagy jót nevet,(szabad gyermeki én) és elmondja, hogy már elég nagy, épp felveszi. Azaz felnőtt én állapotban válaszol tárgyilagosan, érzelem mentesen, tényekre alapozva. 

Ezzel fel is vázoltuk az énállapotokat. Szülői, aki lehet gondoskodó vagy kritikus.Felnőtt, aki érzelemmentes, tehát nem dühös, nem mérges, nem frusztrált, tárgyilagos, egyértelműen elmondja mi a gondja.Gyermeki, aki alkalmazkodó, lázadó, vagy szabad gyermeki énjében létezik.

Ugyanezeket a sémákat alkalmazzuk a párkapcsolatunkban, illetve a napi kommunikációnkban is. Ha gondoskodó feleségként szólok a férjemhez, vagy a kritikus énemmel beszólok neki, nem egyenlő pozícióban lévő félként közeledem, azaz nem felnőttként egy felnőtthöz, és alapvetően feltételezem is, hogy én most, mint szülő beszélek. No, de hogyan lehet egy szülői felszólításra, megközelítésre reagálni? Milyen énállapotban fog ő reagálni? Gyermekiből. Anyám szól, én reagálok rá. Ez felvet egy egyszerű kérdést, ki akar a saját anyjával intimitást? Ezen érdemes elgondolkodni.

Ha nagyon egyszerű sémákban gondolkodunk, elegendő arra figyelnünk, hogy felnőttként, piszkálódás nélkül szóljunk a másik emberhez, tényeket közölve, kritika, sértegetés, bántás nélkül. Ha ez így történik, akkor ő is felnőttként fog erre reagálni, jobb esetben. Ugyanis itt felmerül a kérdés, hogy ő mit hall ki abból, amit én mondok. Ha bennem nincs sértési szándék, akkor is hallhat ő olyan dolgot bele, ami már az ő saját frusztrációja. Nagyon egyszerű példa az Üres a hűtő mondata. Tegyük fel, hogy a férj ezt mondja a feleségének: „Drágám, üres a hűtő.” Ha valaki lelkileg egészséges, ezt a mondatot hallja, és megállapításra kerül, hogy „Ok, este ugorjunk be vásárolni.” Ha valakinek önértékelési gondjai, félelmei, fájdalmai, traumái vannak, amik esetleg összefüggésben állnak azzal, hogy „nem vagyok elég jó”, akkor egészen mást fog hallani. Kritikaként éli meg, amiben azt a mondatot hallja, hogy „Te egy trehány nő vagy, aki még arra sem figyel, hogy legyen elegendő mennyiségű ennivaló a hűtőben” „Nem vagy elég jó anya, feleség, háziasszony”. Ami benne felszínre került, az egy gyerekkori trauma, fájdalom, amire gyermekként fog válaszolni, indulatosan, dühösen, sértetten, fájdalommal teli. Mindebből vagy veszekedés lesz; vagy alkalmazkodik szó nélkül, és lesz belőle egy elfojtott düh, ami átvált később sértett kötekedésbe, hogy kiadja magából, majd szervi betegség.

Ha valaki megtanulja felismerni az énállapotokat, elkezdi az életében alkalmazni és önmagát is megfigyelni, kielemezni, akkor felszínre kerülnek a félelmei, frusztrációi, és szembesül velük. Képes lesz megfogalmazni, és elmondani, lekommunikálni. Folyamatosan átvizsgálja mit miért mondott, mire miért reagált úgy, ahogy, majd lesz mersze elmondani a párjának, hogy „bocsánat, de én ebben a helyzetben azt hallom, hogy rossz ember vagyok, nem vagyok elég jó”. Amint kimondja, rájön arra, hogy ez bizony a saját fájdalma, és nem a másik ember akarja bántani. Így erősödik meg önmagában, önbizalmában, és így kezd el változni. 

Hogy jön ehhez a nevetés, miért oly fontos egy párkapcsolatban? Mert ha azt halljuk, hogy nem vagyunk elég jók, ám azt is felfedezzük, hogy a másik nem is ezt mondta, akkor tudunk egy jót önmagunkon nevetni, és képesek vagyunk kimondani, hogy drágám, én ebből már megint azt hallottam, hogy…pedig tudom, hogy nem ezt mondtad. Itt ezzel a nevetéssel oldottad a saját feszültségedet, majd lassan a fájdalmadat, traumádat is, és jó alkalom arra, hogy a másik magához öleljen, elmondja, hogy mennyire szeret. 

Azt pedig már csak mellékesen írom mellé, hogy a szexualitást, az intimitás adta örömöket, ebben a nevetős, felszabadult, boldog énben éljük meg igazán.

Szeptember 3. hetében induló önismereti tanfolyamot a kommunikáció alapjaival, az énállapotokkal fogjuk indítani.