Oly egyszerű egy gyerekre azt mondani, hogy rossz, nevelhetetlen, és nyilván akadnak, akik ki is érdemlik ezt a jelzőt, azonban elfelejtjük, hogy ki is a felnőtt, aki felelős azért a kisgyermekért.

A kiskorú szocializálódik és annak megfelelően fog fejlődni, amilyen kereteket adunk számára. Persze ez sok munkába kerül, hiszen oda kell figyelni rá és fel kell mérni milyen a természete, ki kell próbálni mely módszerek, eszközök vezetnek eredményre a nevelésében és folyamatosan felül kell bírálni a szülőnek önmagát, hogy probléma esetén mit kell másként csinálnia legközelebb. Felnőtt embert kíván a gyereknevelés, mégpedig olyat, aki képes felelősséget vállalni önmagáért és a gyerekekért is.

Amikor azt hallom, hogy rossz egy gyerek, azonnal mondanám, hogy rossz az a felnőtt, aki mellette áll és ahelyett, hogy megoldaná a problémát, inkább gerjeszti a "rossz gyerekem van" szindrómát, aminek a vége az lesz, hogy ráerőltet egy szerepet, majd rávezeti a kicsit, hogy minek küzd, ő akkor is csak egy mihaszna rosszcsont lesz.

Rengeteget lehet arról olvasni, hogy a kimondott szónak súlya van, energetikailag nem mindegy mit hogyan fogalmazunk meg, alternatív gyógymódok használják a szándék erejét, de valamiért még mindig nem számít általános dolognak a gyakorlatban alkalmazni mindazt, amiről naphosszat beszélnek. Pedig egyszerű, ha panaszkodok, hogy rossz a gyerekem, nem azzal foglalkozom, hogy kiderítsem az okát, hogy adott helyzetben miért viselkedett úgy, hanem partnereket keresek ahhoz, hogy együtt sajnálkozzunk, milyen rossz dolgom van nekem, amiért ilyen konok, makacs, lázadó a gyerek, akit nevelek. Kibújok a felelősség alól, hibáztatom a környezetet, a másik szülőt, vagy az öröklött géneket és mindehhez társakat szerzek, akik megerősítenek abban, hogy elég önzőnek és nemtörődömnek lenni, nagyon jól csinálod, gyere és panaszkodj, sírd ki magadat, aztán majd kirepül valahogy az a kiskorú. Téged nem terhel felelősség a viselkedéséért, szónokolj csak…

A felnőtt tudatosan nevel és meghatározza azokat az irányelveket, amiket képviseltetni akar a gyereknevelés terén, majd következetesen tartja magát mindehhez, a körülményeket figyelembe véve. Ezek azok a lépések, amik egyértelműen kimaradnak azoknak az embereknek az életéből, akik álarcok mögé bújva csak annyit tudnak mondani, hogy valaki másnak a hibája az, hogy Ő nem tudja kezelni a gyermeket.

A felnőtt ember felelősséget vállal önmagáért és a rábízott gyermekekért is. Sok esetben azt jelenti, hogy bár fogalma nincs mi áll a probléma hátterében, és azt sem tudja hogyan kellene megoldania, mégsem hátrál meg, hanem vizsgálódni kezd, sorra veszi mi lehet a kiindulópont és figyeli a gyermeket, kérdezgeti, meghallja, majd megoldja a problémát úgy, hogy ne egy őrjöngő, dühös, frusztrált, megszégyenített apróság maradjon mögötte.

Nem vagyunk tökéletesek, vannak viták, veszekedések, azonban azt gondolom, hogy gyermek-felnőtt relációjában minden esetben a felnőtt az, akinek át kell gondolnia, ha valamiért kicsúszik az irányítás a kezéből. A kommunikáció az alapja a nevelésnek is, mint minden kapcsolatnak, párkapcsolatnak, ha a rossz gyerek történet felszínre kerül, gondoljuk végig a saját magunk kommunikációját, vagy helyzethez való hozzáállását, hisz nyilván változtatnunk kell, de ehhez előbb fel kell ismernünk, hogy rosszul közelítjük meg a helyzetet.

Üljünk le, gondoljuk végig a szerepünket adott helyzetben, nézzük meg mit csinálhattunk volna másként ahhoz, hogy megoldást találjunk, van-e lehetőség még változtatni, jobbá tenni a helyzetet. Ha hibáztunk vállaljuk fel őszintén, hogy nem így kellett volna és törekedjünk arra, hogy a gyerek, akiért felelősek vagyunk, lelkileg, szellemileg egészséges maradjon. Ha sír, fél, frusztrált, viselkedésében negatív változás állt be, akkor vállaljuk fel, hogy valami nincs rendben, és keressük az okát, majd oldjuk meg. Megérdemlik az apróságok, a kiskamaszok és kamaszok, hogy olyan világban nőjenek fel, ami figyelembe veszi a lelküket. Ne feledjük, hogy amilyen gyermekeket nevelünk, olyan világot teremtünk.