A másik oldal

A kivetítést végző szempontjai.

Miért vetít?

Mert fél. Fél önmagától, a világtól, a világ róla alkotott képétől. Eszébe sem jut, hogy nem az a fontos, amit a világ gondol róla, hanem az, hogy ő mit gondol magáról és a világról.

Mert nem bízik önmagában. Akinek nincs önbizalma, az nem ismeri önmagát, aki nem ismeri saját magát, hogyan viselkedhetne hűen önmagához? Na? Kezditek már sajnálni azt az Őt, akire mondatok óta ráillik minden szó?

Azt azért bevallhatjuk őszintén, hogy a hétköznapi életünk eléggé egysíkú. Elvisszük a gyerekeket óvodába, dolgozunk, főzünk, takarítunk. Napi rutinokat hajtunk végre, ami olykor már unalmasnak is tűnhet. Aki nem találja meg a boldogságot a hétköznap csodáiban, az egykedvűvé, unottá, depresszióssá válhat. Mindenkinek megvan a maga gondja, baja, nem tudunk túl nagy különbségeket felmutatni emberek között, egyformák vagyunk különböző természettel és adottságokkal. Nem vagyunk jobbak, sem különbek a másik embertől, azonban ha nagyon nyomorúságosnak érezzük magunkat, nem mondhatjuk ki. Ekkor jön képbe a vetítés, ahol szebb, jobb és érdekesebb lehet az ember, hiszen semmit nem kell hozzá tenni az élethez, csak nagyokat mondani.

Mindeközben mi zajlik le a vetítő fejében? Elképzeli a világát, amiben valamiben több, mint mások. Megfogalmazza a fejében, majd kimondja, hogy holnaptól kék a fű, zöld az ég. Kezdetben még nem hiszi el, csak így gondolja. Majd figyeli az eget és meglátja a zöld árnyalatokat. Még hunyorogni is fog, ha kell szemüveget is vesz, és csak abban fogja vizsgálni. Elhiszi a képzelteket és egyre határozottabban állítja igazát. Partnereket keres, akik támogatják, és akikkel hasonlóan látják. Egymást kezdik támogatni, és eszük ágában sincs felnyitni a másik szemét, ha esetleg olyat mondana, amit már nem hisznek.

Belekerül a tudat egy mókuskerékbe, egy önmagát rontó folyamatba, amiből nem lehet szabadulni. Sejti az ember, hogy olykor már túlzásokba esik, de fájna az igazság. Kialakult róla egy kép, amit meg kell őrizni, az ég zöld, akkor is, ha ketté nyílik a föld. Hogy boldog-e mindeközben? Nem hinném. Elveszett az a harmónia, amiben meg tudna nyugodni, a lelke lecsillapodhatna és a pihenés közben feltöltődne. Ez helyett elméleteket gyárt, amivel alátámasztja az elképzelését. Ekkor még nagyobb zavar támad a fejben, mert a lelke mélyén tudja, hogy kék, de ragaszkodik a zöldhöz, ezért önmagának is elkezd hazudni. Hazugság hátán hazugság, amit nem biztos, hogy fel is tud dolgozni, ezért egyre idegesebb, zavartan kezd viselkedni és a végén kialakul egy pszichés betegség, ami bármi lehet.

Ez már egy nagyon komoly hazugságspirál, amiből nem lehet csak úgy kikeveredni. A látszat fenntartására újabbnál újabb elméleteket szül, az agy és tudat teljesen átáll a képzelt világra. Úgy látja a dolgokat, ahogyan szeretné látni és bármit képes belemagyarázni, hogy az miért olyan. Kell lennie egy hajszálnyi józan észnek valahol mélyen, mert biztos vagyok abban, hogy ennek a spirálnak a fenntartása tudatos.

Miért ragaszkodnak mégis hozzá? A hangsúly a fájdalmon van. Iszonyúan tud fájni, amikor szembe kell nézni saját magunkkal és bevallani önmagunknak, hogy ezt most elrontottam, nem így kellett volna. Az ég bizony kék és nem zöld. De én ilyet nem gondolhatok, nem mondhatok, mert én egy nagyon erős jellem vagyok, a gyengeség jele lenne, ha felvállalnám.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy így leírva ez egy nagyon egyszerű dolognak tűnik, azonban az évek alatt felépített világban meg kellene látnia saját magát az embernek, ami elég bonyolulttá válik az elme játszmái miatt. Ki merem jelenteni, hogy nem tiszták a gondolatok, és nem képes tisztán látni a valóságot ebben a helyzetben a tudat.

Hogyan lehet kilépni az ördögi körből?

Helyes önismerettel, önbizalommal, és kőkeményen szembe kell nézni önmagunkkal, akkor is, ha fáj, és akkor is, ha ez a kép nem olyan szép, mint azt gondolnánk. Emberek vagyunk, akiknek vannak hibái, rossz napjai. Nem lehetünk tökéletesek egy idealisztikus világban, el kell fogadnunk a magunk tökéletlenségét, hibáit, és tudni kell megbocsátani önmagunknak, amikor nem úgy reagálunk valamire, mint azt elvártuk volna magunktól.