Az nyilván nem okoz meglepetést, ha azt írom, hogy nem túl kevés emberrel találkoztam életem során, aki úgy tudta vállalni önmagát, ahogy van. Félelmeivel, frusztrációival, életről alkotott véleményével, természetével, igazmondásával. Annál több azoknak a száma, akik kivetítenek maguknak egy jellemet, stílust, értelmi besorolást és aszerint élik a hétköznapjaikat, körmük szakadtáig ragaszkodva azokhoz az elképzelésekhez, amit önmagukról beállítottak.

Azt azért mindannyian sejtjük, hogy az emberi jellem eléggé összetett. Vannak időszakaink, változásaink, életszakaszaink, jobb és rosszabb napjaink. Van, hogy gyengébbek, van, hogy erősebbek vagyunk önmagunkhoz képest, azonban megvannak a keret viselkedésformáink, a tól-ig határaink. A kivetített élet is rendelkezik ezekkel a határokkal, azzal a különbséggel, hogy nem létezik maga az ember, csupán a róla készült film.

Nem igazán tudom megfejteni a titkot, csupán abban vagyok biztos, hogy ez is egy olyan emberi viselkedés, amivel nem tudok mit kezdeni. Harsány, erős akarat, határozott ellentmondást nem tűrő kijelentések és mindezek mögött egy bizonytalan, önmagát felvállalni nem tudó ember. Azon gondolkodtam, vajon nem sértő-e ez a mondat, sőt azon is, hogy lehet, megbántok valakiket…én ezt most felvállalom. Tapasztalatom van bőven, ezért gyorsan át is látom a helyzeteket. A kivetítések során a határozottságot ragadnám meg első körben. Mivel el kell magát adnia, mégpedig olyannak, ami nincs, ezért több körben nagyon határozottan, alaposan kidolgozott szisztéma alapján, jól felépíti a képet, amit láttatni akar. Meglepődtem ugyan, de szerintem ez nem mindig tudatos. Közrejátszik a véletlen adta lehetőség, megragadott mondatok, és a közönség, aki vevő a hülyeségére, a színpadias előadásaira. Bizony-bizony mi is benne vagyunk a buliban…

Példa: Határozott hangon kijelenti valaki, hogy holnaptól kék a fű és zöld az ég. Ülök vele szemben és eleve tudom, hogy butaságot beszél. Egyrészt meglepődöm azon, amit mond, másrészt, hogy komolyan gondolja. Finoman jelzem feléje, hogy nem így látom, de ő nagyon határozottan kiáll az állítása mellett és alátámasztja, sőt valaki más is hallott már egy új kutatásról, miszerint van erre lehetőég. Egymást kezdik erősíteni én pedig meglepve hallgatok. Egy hét múlva, ugyanezek az emberek úgy vélik, hogy elkezdődött a folyamat, látványosan kezdenek megváltozni a színek, és ugye milyen rosszul láttam? Ekkor már szóhoz sem jutok, ámulva hallgatom a legújabb fejleményeket. Miért nem kezdem el hajtogatni a magam igazát? Mert meg sem hallják, vagy ha igen, akkor lehurrognak. Erős érvekkel, határozott kijelentésekkel, amiknek nyilván semmi közük a valósághoz.

Az emberek imádják kalibrálni magukat, határozottan besorolásokat végeznek, hogy ki áll alattuk, ki fölöttük, ki velük egyenrangú. Mindenki szeretne több, jobb, okosabb, szebb lenni a társaitól, ezért vetíti ki magáról az elképzeléseit. A kalibráláshoz eszközöket használ, leginkább a szavakat, a mondatok erejét, a hanglejtést, testtartást, főleg a fejtartásra helyezve a hangsúlyt. Ezekben a metakommunikációkban fejezi ki, hogy ő felette áll a másiknak. Nem kell félni, bizalmas kapcsolatot nem fog ápolni, amiben ki kellene tárulkoznia, inkább azokra az emberekre kíváncsi, akik hasonló mentalitással és kivetítéssel élik az életüket, és lehetőleg folyamatos nézői lesznek előadásainak, vagy aktív résztvevői, támogatói a látszatvilágának.