50 ezerszer hallottam már emberektől, hogy semmi másra nem vágynak, mint boldognak lenni, majd végignéztem, hogy mennyi mindent megtesznek azért, hogy a boldogságkereséssel töltsék az idejüket és vetítsék a világnak, hogy ők mennyire keresik, kutatják, de mégsem találják azt az érzést, ami boldoggá tenné őket a jelenlegi életükben.

Tudjátok mi volt az, amit egy boldogtalan ember sem tett meg? Egyetlen lépést sem voltak hajlandóak azért megtenni, hogy önmagukhoz eljussanak és megértsék, hogy a boldogságuk útjában egyetlen egy személy áll, mégpedig önmaguk.

Azért gondolom, hogy nem szép dolog részemről ezt így leírni, mert sok-sok trauma ér minket addig, amíg felnövünk, ez miatt szerepeket játszunk önmagunk előtt is, amit nem biztos, hogy felismerünk. A szerepeket folyamatosan megtanultuk gyerekkorunk óta és benne élünk, már-már el is hisszük. Évek, évtizedek alatt begyűjtöttük a traumákat, ami megnyomorította a lelkünket, és rákényszerítettünk az eredeti jellemre egy olyan viselkedésformát, amivel leginkább sikerült távol tartani azokat a félelmeket, fájdalmakat, amik leginkább hasonlóak voltak ahhoz az érzéshez, amit az eredeti trauma kiváltott. Lásd meghalt a cicája valakinek gyerekkorában, ezért allergiás lett a macskákra, vagy távol tartja magát az állatoktól. Mindez arról szól, hogy nem engedi meg magának, hogy megkedveljen, vagy esetleg megszeressen egy négylábút, azaz boldog legyen.

Ugyanezeken az alapokon tartjuk távol magunktól az érzéseket, amiktől boldogok lehetnénk, csupán azért, hogy ne tudjon fájdalmat okozni, ha beüt a baj. Ha az emberi kapcsolatokat, mint párkapcsolatokat vizsgáljuk, mindenki csalódott már egy bizonyos koron túl, akár barátban, akár szerelemben. A trauma maga a csalódás, amellyel kezdetét veszi a félelem az esetleges csalódástól, ami következtében azzal sem fog kapcsolatot kialakítani, akivel valóban boldog lehetne.  

Ez az a pont, amikor ketrecbe zárjuk magunkat, bezárjuk önmagunkat a saját börtönünkbe, a saját félelmeink rabjaivá téve ezzel a testet és a lelket. A börtönből nagyon jó kitekintgetni, álmodozni egy új kapcsolatról, ezért kitalálunk egy nem létező világot, amire vágyakozni kezdünk. Elképzeljük, felöltöztetjük megannyi jó tulajdonsággal, meleg színekkel, majd megpróbálunk bizonyítékokat keríteni a létezésére. No ennek már semmi köze nincs a valósághoz. Álmok csupán, amik egy elképzelt tökéletes barátról, barátnőről szólnak, vagy egy olyan párkapcsolatról, ami szuperül működhetne, ha nem az álomban, hanem a valóságban létezne.

Abban a pillanatban, amikor bezárkóztunk a saját világunkba, a saját börtönünkbe, létrejött a boldogságblokk, hisz pont a boldogságot eredményező érzést tartják távol, ami nélkül viszont nincs boldogság, csak az a vágyódás, amivel álmodozunk róla.

Kicsit vicces, kicsit nyakatekert, de azt gondolom, hogy leginkább szomorú, és fájdalmas, ugyanis ezzel bezárult a kör. Kialakult a blokk, hisz megakadályozzuk, hogy megtapasztaljuk azokat a pozitív érzéseket, amiktől éreznénk magát a boldogságot, csak azért, mert félünk a fájdalmaktól.

Ezért gondolom, hogy a félelem a legnagyobb akadály, amin keresztül kell lépni, ha tapasztalni akarunk. Igen pofon fognak vágni, a lelkedbe akarnak taposni, TE pedig kedves, igenis alkalmas vagy arra, hogy ne hagyd magad, ha elestél állj talpra, lépj tovább, old meg, fogadd el önmagad és másokat, és emelt fővel menj az utadon.  

Építsd le a boldogságblokkokat, és engedd meg magadnak, hogy érezz…. Menj az utadon, és a boldogságblokkokat használd fel a saját fejlődésed érdekében, mert minden érted van, csak fel kellene nőni ahhoz, hogy mindezt megértsd.