Változni jó, változni fáj, változni azt jelenti, hogy vége a biztosnak, ami eddig volt. Ezért menekülnek futva az emberek a változás elől.
Egyrészt halogatunk: Majd akkor lépek, ha…majd akkor csinálom meg, ha.. persze ezek a soha nem bekövetkezendő „ha…k” vagy, ha mégis sikeresen célba ér és bekövetkezik, akkor jó esély van arra, hogy talál valami más kifogást az ember saját tudatának a becsapására.
A legnagyobb ámítók számomra mégiscsak azok, akik látszólag belekezdenek valamibe és teljesen mindegy, hogy önismeretről, terápiáról, vagy egy egyszerű munkáról beszélünk, ugyanis ők azok, akik a lelküket is kiteszik látszólag azért, hogy célba érjenek. Ha őszinték akarnának legalább önmagukkal szemben lenni, akkor egyértelműen mindenféle kisebb nagyobb befektetett energia és munka nélkül ki kellene azt mondaniuk, hogy egyáltalán nem akarják azt az egészet.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy napi szinten próbál megoldani egy problémát, de csak próbálkozik, ugyanis semmit nem tesz azért, hogy megoldja, csak azért, hogy próbálkozzon a megoldással.
Emberek vagyunk, nem tartanak lőfegyvert a fejünkhöz, nem kötelezhet senki semmire, legalábbis jobb esetben, éppen ezért nincs értelme annak az önbecsapásnak, aminek a segítségével eljátsszuk magunk előtt, hogy teszünk valamit, csak azért, hogy a saját tudatalattinkat megnyugtassuk, lásd milyen jó és törekvő ember vagyok, én csinálnám, de hát a körülmények…
Sokszor látom, tapasztalom, hogy a külsőségek megnyugtatására terápiába kezdenek, vagy elmennek az emberek egy segítő foglalkozású természetgyógyászhoz, vagy coachoz, majd témában maradva a panaszkodásban kimerítik vágyukat a változásra. Sajnos ez nem működik.
Az ámítás mögött egy álszent világ húzódik, amiben a központjában az ember akarata áll. Ő, mint tudatos lény tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit szeretne elérni, csak mást várnak el tőle, ezért másként is cselekszik.
Hatalmas energiákat fektet abba, hogy a látszatot fenntartsa önmaga és környezete előtt, de nem jön meg az eredmény, ilyenkor még sajnáltatja is magát: látod én mindent megteszek, mégsem jön el az áhított változás.
Abban a pillanatban, hogy valaki felkínálja a megoldást, ő lesz az első, aki elmenekül előle, valami remek kifogással, amiből természetesen Ő emelkedik ki, hisz látszólagosan igaza van.
Sokszor látom ezt az embereknél, és nem gondolom, hogy ez óriási vétek lenne, egyszerűen ostobaságnak tartom, hogy egy álszent kivetített világot teremtenek azért, hogy bebizonyítsák, nekik bizony igazuk van adott helyzetben. Nem gondolom, hogy a szembesítés ilyenkor jó ötlet, sőt kimondottan káros lenne arra az emberre nézve, aki megteszi, ugyanis az önámítás mestere valójában elhiszi, hogy mindent megtesz a cél elérése érdekében, lást miden nap bever egy szöget a készülő dobozba, csak azt felejti el, hogy olyan méretűt használ, ami nem fogja össze a két falapot.
Én azt gondolom, hogy nem gond, ha valaki nem akar változni, megcsinálni egy munkát, elmondani a gondolatait, csak ne hazudjon önmagának, mert ez viszont már azt jelenti, hogy elvesztette a valósághoz való egyenes hozzáállását.
